Ahhoz a korosztályhoz tartozom, amelyik nem kapott rá a sorozatnézésre, vagy hogy is mondjam: így lázadtunk. Nem ültünk le keddenként a Vivát, Benyovszky elé. Vagy ha igen, letagadtuk. Nem mondom, hogy képtelen vagyok megnézni egy többrészes valamit, de mindig igazolva érzem magam, na ugye, hogy baromság. Amit legutoljára néztem, a Netflixen az álpedofil vikárius kalandjait, hát tényleg, eleinte is hülyeség volt, és a helyzet epizódról epizódra fokozódott.

Ennek megfelelően Angelo Badalamenti halálhírére fejben nem a Twin Peaks főcímzenéjét kezdtem el dönögni, mert azt soha nem láttam. De a Lost Highway! Ahogy kezdődik, az a kusza, rohanós, menekülős vagy üldözős zene! Aki ilyet ír, az mégis tud valamit.

Tényleg tud, csak azt nem Badalamenti írta, hanem David Bowie. Vagy neki valami segédereje, mindenesetre nem Badalamenti, ő csak használta. Így aztán lógó orral mégis megkerestem a Twin Peaks filmzenét, doing dojng-dojng.

Hogy mitől hat, nem is tudom. Egyfelől attól, hogy nem tudja az ember, milyen hangszer szól. A háttérben szintetizálnak, de mi ez, ami pönög? Nem basszusgitár, mert nem olyan hosszú a lecsengése, nem rendes elektromos gitár, mert ahhoz túl mély. Azt hiszem, egyébként, hogy az utóbbi, csak lejjebb húzták a számítógépen. Meg a dallam, ami nem is dallam, csak a már fent említett doing dojng-dojng, és ellenáll minden természetes gyorsítási vagy lassítási vágynak, meg nem mozdul ebből az idegtépő tempóból, lépeget az ember háta mögött, mint a tíz öles Jó Csönd-herceg. Vacog a fogam és fütyörészek. Ilyet is csak Ady Endre tudott, mármint vacogni és fütyülni.  Meg Angelo Badalamenti.