A Bohémélet ment tegnap a tévében, mindegy, milyen színvonalon, mindenkinek olyan hangja van, amilyet a Jóisten adott neki, vagy már olyan sincs, mert hároméves előadást adtak le. Nem is az elejétől láttam, csak a harmadik felvonástól, de így is meg tudtak döbbenteni. Áll Szegedi Csaba mint Marcello, a szexi festő, és villog az ujján a jegygyűrűje. A következő felvonásban halódik a kedves kis Mimi, és szegénység ide vagy oda, most jött a kozmetikából, ezüstösen ragyognak az ujjvégei. Ilyesmit utoljára Almási Évától láttam a Hegedűs a háztetőnben, Golde, a tejesember felesége friss manikűrrel éli a nehéz mindennapjait. Értek mindent, nehéz időpontot kapni a körmösnél, az előadás csak két óra, az élet meg hosszabb, de nem kellene mégis sorrendet tartani? Vagy lopnak az Erkel Színház öltözőjében? Az magyarázat a gyűrűre, de a körömre az sem. Mindegy, úgyis be vannak már zárva.

A nagy puffogásban persze abban sem vagyok biztos, hogy igazam van. Végül is az életben nem énekelve beszélnek, az említett művészek láthatólag nem éheznek, meg ott volt a régi, szép előadás Kincses Veronikával és Pavarottival, sokan emlegetik ma is, hogy az ifjú nyomorgók nem tudták megölelni egymást, nem érte át a másikat a karjuk. Miért zavar mégis a gyűrű meg a lakk? Miért nem elég csak a hangjuk? Vagy ettől színház a színház? Nem a valóságot várjuk el, csak a színpadi valóságot, elfüggönyözött és föltárt igazságot, a jelmez legyen jelmez, a gyűrű legyen kellék, különben a halál sem lesz színpadi halál. Mert így az élet sem tudja, hol kell megállni, a halál is fölmegy a színpadra. Vagy nem megy föl, az se jó. De a gyűrűs, lakkos énekesek az életükkel játszanak.