Találtam a dzsumbujban egy Peter Schreier-lemezt, és tényleg semmit, de semmit nem vártam tőle, Schubert dalciklusa, A szép molnárlány. Biztos szép lesz, miért is ne lenne az, még ha a kíséretet egy fortepiano szolgáltatja is, illetve az azon játszó Steven Zehr. Szép, de akkor mi van? 

Eterna kiadás az NDK Centrumból, hogy tovább hervasszam magam. A nyolcvanas évekből, amikor már Schreier túl volt a csúcson. Nem mondom tovább, mert nem volt túl a csúcson, gyönyörűen énekel, gyönyörűen és okosan, kifejezően, aprólékosan, de mégsem veszik el a részletekben, megvannak a nagyobb és még nagyobb ívek is, miközben egy strofikus dalt annyi színnel és változatossággal énekel, a szövegnek megfelelően, hogy bárcsak tovább tartana. Olyan szomorú lesz a dalciklus végére az ember, amilyennek soha nem képzelte volna magát, hiszen örülni kell, hogy így énekel valaki, és meg is marad annak a nyoma.   

Persze Schreier szerencsés énekes volt, bőségesen hagyott nyomot maga után, Fritz Wunderlich halála után ő örökölte a német lírai tenorságot, pedig bizonyára gondot okozott neki a DDR-ség, de engedték nyugatra menni, és ő visszatért Drezda és vidékére, ott született, Meissenben, ott is halt meg, Drezdában, három éve, karácsonykor. Annyira bőven hagyott maga után nyomot, hogy azon ritka énekművészek közé tartozik, akinek még a mutálás előtti hangját is lemezre vették, Schreier alt szólista volt a híres Kreuzchorban, mert ez is meglepő tény, a tenorok többnyire altok fiúként, míg a baritonok inkább szopránok. Hozzá hasonló, mármint olyan, aki mutálás előtt és után is lemezre énekelt, nem sok jut eszembe, csak még a bariton Simon Keenlyside, aki valóban szoprán volt Cambridge-ben, és a Good King Wenceslast elképesztő angyalhangon danolja az egyik lemezen.  

A szép molnárlánynál maradva, az ember persze szeretne rájönni, hogy mitől is van úgy oda, mi az, amit Peter Schreier annyira tud, ami más, mint a megszokott utazás az erdőből a folyó fenekére. Talán a tenor hanggal van összefüggésben, mert a dalciklust, ha nem is kizárólag, de inkább baritonokkal szoktam hallgatni, akik nagy, érzékeny medvebocsok, hullik a könnyük, mint a záporeső, de tudja az ember, hogy ez csak valami mimózaság. Abba is bele lehet halni, de mintha a halál csak fenyegetés maradna, félelmetes és titokzatos. Schreiernél meg mintha egyenesen arra mennénk, mint valami lemming, minden dal a következő lépés az úton, és nincs is másik út, egy pillanatra sem lehet azt hinni, hogy a molnárlányka a bozontos szakállú vadász helyett ezt a kis szemüveges nyüzügét is választhatná. Mintha a majdnem szerelemnél csak ez lehetne nyomasztóbb: a lehetőség teljes hiánya. Vesztettél, legény, kár volt fölvenni a lapokat, de ha már megtörtént, dobd be. Ennyi jutott, húsz dal. Másnak ennyi sincs.