Amennyire meg tudom ítélni, épp nagy igazságtalanság történik Vaszary Jánossal, és nem is értem, hogy miért. A történet, persze, szép, és meglehetősen hatásos is, jó sokan vannak a Nemzeti Galériában, többen, mint amennyit a tér elbír, vagy nem is tudom. Már ez is dilettantizmusra utaló jel, a terembejárati ajtónál, a szűk folyosóra helyezték el az első és legfontosabb olvasnivalót. Még ha le is mond valaki arról, hogy a szöveget végigolvassa, akkor is át kell verekednie magát türelmes és érdeklődő embertársain.

A lényeges olvasnivaló meg arról mesél, hogy Vaszary hagyatékából a Nemzeti Galériába került két tekercs, kétszer húsz föltekercselt olajkép, amelyeket soha senki nem látott, soha nem beszéltek róluk, soha nem reprodukálták, de milyen jó, hogy van Liget projekt, milyen jó, hogy egyesült a Galéria meg a Szépművészeti Múzeum, mert most ezek a képek a költözködés során előkerültek, és nincs többé megfosztva a közönség a látványuktól.

Tényleg szép, túl szép is, az ember elgondolkodik, hogy vajon miért is történhetett mindez. Miért fest Vaszary olyan képeket, amelyeket aztán föltekercselve besuvaszt a szekrény mélyére? Mindjárt két megoldás is eszébe jut az embernek. Az egyik, hogy talán nem is ő festette a képeket, ez Vaszarynál megesik, szerintem a kiállításon is látható néhány olyan festmény, amit Vaszary nem hogy nem festett, de nem is látott. Ha valakinek sok korszaka van, akkor könnyen így járhat, jönnek mások, akik tudják utánozni valamelyik korszakát, de hogy olyan kép is kint legyen a falon, amelyik egyik Vaszary-korszakba sem illeszthető, az legalábbis aggályos.

A szép történetnél maradva inkább arra gondolok, hogy mégsem volt Hitchcock, nem tett félre képeket az örökösöknek, akik azokat majd szépen és apránként eladogatják, és boldogan élnek belőle (ha ezt tervezte, az özvegy keresztülhúzta a számításait, amikor a göngyöleget a múzeumnak adományozta), hanem egyszerűen van ilyen, nem sikerült a kép, nem ezt akarta, nem tetszett neki, nem azok lettek a színek. Ha most ezeket a képeket a gondatlan utókor ömlengő szavakkal, táncoló pillangókat és főműveket emlegetve lógatja ki a falra, akkor nemcsak arról van szó, hogy Vaszary szándékai ellen cselekszik, hanem valami rövidtávú érdekért feladja a hivatást, ha ugyan lehet egy múzeumnak hivatása. Ahelyett, hogy rendet teremtene a fejekben, ez is Vaszary, az is Vaszary, ez nagyszerű, ez meg nem sikerült, előfordul az ilyesmi a legnagyobb festőkkel is, együtt állítja ki a nagy alkotásokat a műtermi hulladékkal. Az emberek meg, érthető módon, az ezüst keretbe foglalt, újonnan fölfedezett képeket fényképezik, mert hát az nem volt eddig látható. Otthon majd nézegetik, nézegetik a telefonokat, és arra a következtetésre jutnak, hogy azért ez a Vaszary, biztos jó tanár volt, de mint festő…