Az a különös dolog történt, hogy még karácsony előtt olvastam, vagyis épp ez az érdekes, hogy nem olvastam egy cikket a Narancsban. Szőnyei Tamás írta, és popzenei besúgásokról szól, leginkább arról, ami a Club együttes körül történt, de mivel soha életemben nem hallottam a Club együttesről, könnyű szívvel lapoztam át az oldalakat. Az emberek besúgták egymást, jó volna megvetni őket ezért, de soha nem lehet tudni, hogy kit miféle zsarolással szerveztek be, nem biztos, hogy harminc ezüstért adta el mindenki a becsületét, az vesse rájuk az első követ, aki annyira biztos magában, hogy mer kövek után hajolgatni.

Csakhogy még aznap este, lemezböngészés közben erre a lemezre találtam, amiről soha nem tudtam, hogy van, biztos, hogy nem régóta lapul nálam, valami hagyatékból emelhettem ki, talán érdekes, hogy énekelték a hatvanas években a Speedy Gonzalest, ha nem Koós János volt az elkövető. Meg volt egy másik olasz sláger is rajta, amit bírtam eredeti változatában, a Tintarella di luna. Mire hazaértem a lemezzel, már csökkenhetett az érdeklődésem, de most, valami érthetetlen okból, pont a cikk megjelenésekor előkerült a korong.

Ami a zenei anyagot illeti, finoman szólva is elhanyagolható. A sztárénekesnő Ines Taddio nem akkora sztár, a Speedy Gonzalest németül énekli, és ha utánakeres az ember, akkor német filmekben találja meg a nyomait. 1962-ben lépett föl Debrecenben a Bartók teremben, konferált Petress István, közreműködött a Club együttes. Amolyan nyelvzseninek látszik a nő, tényleg szép németséggel énekel, bár a bestimmt szót besztimmtnek mondja, viszont az egyik dalban magyarul mondja a szöveget. Épp csak megörülhettem neki, hogy talán még él, 1928-ban született de kiderült, hogy 2021-ben meghalt.

Ami a Club együttest illeti, csodálatosan kifejezéstelen nevük volt, de mintha akkoriban erre lett volna igény, a Metró se volt egy világraszóló név, és, később, ugye, volt olyan is, hogy M7. Egyébként is a Club viszonylag érdekes szó, ha tudja az ember a zenekar történetét, a tagok 56 után menekültek el, és egy ideig Törökországban, egy NATO-katonák által látogatott klubban játszottak. Aztán hazajöttek, de nem bírták nagyon sokáig, a tagok közül a Nikolics-ikrek végül Svédországban települtek le, és ha nyomuk nem is veszett, nem nagyon tudni, mi lett velük.

Nikolicsék két számot is írtak az Ines Taddio-lemezre, az egyik címe Téli napsütés, a másiké Kisvasúton, ilyesmiket adtak azelőtt a rádióban Melódiakoktél cím alatt. De Nikolics Ottónak van egy főműve is, a Mi fáj? kezdetű Zorán-dal. Gyerekként elég sokat kellett ezt hallanom, valahányszor a Patyolatban leadtam a szennyes ruhát, és elkérték a nevet és a címet, az ottani munkaerők vagy ezt, vagy a Fáj minden csókot kezdték el énekelni. Nekem sem volt könnyű, nemcsak a Club együttes tagjainak.