Hifizmus

Nem is tudom, érvényes, vagy mire érvényes kifejezés ma a hi-fi, mintha fölváltotta volna a high-end, szóval aki hifista, az talán csak drága készülékeket vásárol, hogy zenét hallgasson rajtuk, a high-end őrült meg méregdrága készülékeket vásárol, hogy élvezze a gitár húrjának pendülésében azt a fémes mellékízt. Olyan, mintha elítélném őket, pedig csodálom a társaságot, ahogy hajtanak valamit, ami nem is a tökéletesség, hanem valami más, bizonyos értelemben nem mérhető, más értelemben meg nagyon is, soktízmilliónál kezdődik. Ami a mérhetetlenséget illeti, azért eszembe jut egy régi high-end manus, Kővári Péter, aki fölszerelte a csigákat a plafonra, hogy a hangszórókábelek ne érintsék a földet az erősítőből a hangszóróig vezető úton. Na és, jobb lett? Kicsit elgondolkodott: körülbelül negyvenezerszer.

Eszembe jut valaki más is, Kocsis Zoltán, akinek Mission hangfalai voltak. Aki ismeri ezeket a dolgokat, tudja, jó minőségű készülékek, de meg sem közelítik, vagy épp csak megközelítik a high-end színvonalát. Hogyhogy csak ez, kérdeztem tőle, és azt gondoltam, azt feleli majd, hogy hát ő valóban zenél, nincs szüksége más által játszott zenékre. Vagy hogy annyi szól a fejében, nem érdemes nagyon befektetni emiatt. Ehelyett azt mondta, neki aztán mutathatják a legjobb és még annál is jobb készülékeket, ő nem hallja a különbséget.

Nem hallja? De hát én is hallom, az szellősebb, az dögösebb, ez fürgébb, az erőteljesebb. És akkor ő nem hallja, aki, ha tizennyolc nagybőgő játszott egyszerre, akkor is meghallotta, hogy a tizenhetedik G helyett D-t húzott? Hogy lehet?

Most arra gondolok, hogy a zenehallgatás talán fantázia kérdése is. Úgysem pont az szól, csak valami hasonló. Van, akinek egy zsebrádió is elég, hogy kiegészítse az információt, és meg tudja mondani, mi szól és hogyan, és van, akinek föl kell lógatnia a hangfalkábeleket azért, hogy egy centiméterrel közelebb kerüljön a lényeghez. Nem adjuk fel.