Éjszakai utazás Glenn Goulddal

Pablo Casals írta, hogy évtizedeken át mindig ugyanúgy kezdte a napját: leült a zongorához, és eljátszott két Bach prelúdium és fúgát. Olyan ez, mint a házi áldás. Mivel nekem nincs zongorám, no meg zongorázni sem tudok, ez a fajta áldásadás vagy -kapás nem áll fenn lehetőségként, de, gondoltam, azért hallgatni lehet. Nem lesz olyan, mint játszani, de ki tudja, Casals hogy zongorázott, a szomszédok mindenesetre jobban járnak Glenn Goulddal.

Hamar kiderült, hogy az út így járhatatlan, ha ezzel kezdem a napot, akkor már nem is csinálok egész nap mást, de talán le lehet így zárni a napot, valami csöndes, éjszakai fúgázással (meg prelúdiumozással), átvezetés a szebb világba, ahol a halottainkkal szoktunk találkozni.

Csakhogy nem tudom, mennyire használjuk így a műveket, ha nem is a szerző, de az előadó akaratának megfelelően. Úgy értem, mikor Gould meghalt, még épp csak elkezdődött a CD-idő, amikor a Wohltemperiertes Klaviert lemezre játszotta, még nem volt digitális hangrögzítés, a klasszikus zene nagylemez méretben örökítette meg magát. Majdnem minden művet föl lehetett venni 30 perces, vagyis egy lemezoldalnyi tagolásban, leszámítva a Trisztán és Izoldát, abból nem lehetett kiállni a zenei folyamat megszakítása nélkül. A Wohltemperiertes ebből a szempontból könnyű zenealany, átlagosan két-három perc egy-egy prelúdium és utána ugyanennyi a fúga. Voltaképpen a kislemez volna számára az ideális formátum, de ez a komolyzenében soha nem tudott meggyökeresedni, voltak rá kísérletek, Kocsis játszott néhány kislemeznyi anyagon, Debussy, Rahmanyinov, Kurtág, szerintem a hallgatónak is lehetőség lett volna, hogy komolyan vegye zeneélvező önmagát, két percbe sok minden belefér, még ha szaladni is kell a szám végén levenni a lemezt.

Mindegy, nem sikerült, de most akkor mihez kezdjünk egy nagylemeznyi (pontosabban két nagylemeznyi) prelúdiummal (és fúgával)? Nem arra találták ki a formátumot, hogy akkor most megkeresem a lemez közepén ezt vagy azt a hangnemet. Lehet így is használni, de félő, hogy karc esik a barázda becsületén, nem találja el az ember a két szám közötti üres részt. Vajon Gould hogy gondolta? Hallgassuk végig a teljes sorozatot, vagy legalább a felét egyben? Ugyanakkor az egyes prelúdiumok (és fúgák) nem azonos akusztikai térben szólnak, amiről el sem tudom dönteni, hogy hangmérnöki bénázás, nem sikerült ugyanoda tenni a mikrofonokat, vagy üzenet, a művek összetartoznak, de önállóak, ez intimebb, az harsányabb, ez puhább, ez szikárabb.

Persze, nem ez a fő tanulság. Hanem Gould, vagy rajta keresztül Bach, hogy az ember azt hiszi, vannak a prelúdiumok, személyesebb hangú pillanatok, és vannak a fúgák, szigorúan megszerkesztett zenei konstrukciók, zene és matematika egyben, a világűr jeges csöndje, vagyis az abban szálló magányos űrhajó, amelyben néha megszólal valami zene, bár az utasok már régen nem élnek.

Amikor még éltek az utasok, azt mondták, hogy egy frászt. Ez is zene, az is zene, ugyanarról szól, hiába a megszerkesztettség, az nem akadály, hanem segítség, hogy valami rend is legyen a lelkünkben, megpróbáljuk megtalálni a fölt és az előrét. Ha nem megy, hát nem ment. Az űrhajót majd befogják a háromlábú, zöld mosógépek. Mi lehet ez a barázdált korong? Nem tudom, de jól repül. Huss.