Mindig úgy gondoltam erre a lemezre, mint a kihagyott lehetőségre. Már hogy én hagytam ki a lehetőséget, nem barátkoztam vele össze intenzívebben, meghallgattam, eltettem, igen, igen, szép, szép. Vagy talán nem olyan szép, de majd valamikor meghallgatom, és minden kiderül. Aztán az évek jöttek, mentek, elmaradt emlékeimből lassan, de most előkerült. Lemezjátszó van, hát nézzük, miről maradtam le.

Bachról és négy dialógus-kantátáról. A műfaj szerint ketten beszélgetnek, a szoprán a lélek, a basszus Jézus, a végén megértik egymást. Remélem, nem profanizálom túl az egészet, de hát épp ez bennük a csodálatos, a gyakorlatiasság és az emelkedettség együttese. Vegyük a 152-es jegyzékszámú Tritt auf die Glaubensbahn kezdetű kantátát. Körülbelül a mostani időre készült, a karácsony utáni első vasárnapra, amikor a weimari zenészek ki voltak dögölve az ünnepi fokozott igénybevételtől, ezért Bach olyan kevés embert használ, amennyit csak lehet a mondanivaló megőrzése mellett. Két szólista, vonósok alig, kórus egyáltalán nincs, oboa, blockflöte, viola d’amore. Mintha ez a gyakorlatiasság lebegett volna a lemez fölött is. Most az internet 26 különböző felvételét ismeri a kantátának. 1988-ban még biztos nem volt ennyi, de azért már volt, nem lehet azt mondani, hogy a sürgető piaci igényt kellett kiszolgálni vele, inkább az aranykorát élő Hungaroton próbálta fényezni két énekes sztárját, Zádori Máriát és Polgár Lászlót. Próbálom elfogulatlanul hallgatni, aztán próbálom elfogultan is, de valahogy semmit nem érzek. Először csak az tűnik föl, hogy nem szól szépen a lemez, nem tudom, miért, talán a két fúvós hangszert nem sikerült összehozni a térben az énekhangokkal, de sipognak, néha úgy érzem, mintha szalmaszállal piszkálnák a fülemet. De az énekesek sem teszik boldoggá a hallgatót, Polgár annyiszor bársonyosnak mondott hangja most egy kicsit zörög, nem ott kell énekelnie, ahol igazán szépen szól a hangja, Zádori is gyakran csivitel, a szövegmondása legalábbis problematikus, alig érteni.

Másfelől, ha érteni (most már Polgárra visszatérve), akkor sem értelmes. Az első recitativóban az a szöveg, hogy „az Üdvözítő elküldetett Izraelbe, hogy elbukjon és feltámadjon”. Bach úgy írta meg a zenét, hogy a Fall, a bukas szóra a zene is bukik, hirtelen és előkészítetlenül egy mélységes mély hangot kell énekelni. Polgárnak ez simán meg is van, mégis lenyeli inkább, helyette azt hangsúlyozza, hogy „Israel”, ami biztosan nem a fő gondolat a mondatban.

Kimaradt lehetőség, de akkor lehet, hogy nem is én hagytam ki?

Önellenőrzés végett meghallgattam még három felvételt. A Gardiner-változaton képtelen vagyok (Polgár után) komolyan venni Peter Harvey hangját. A Harnoncourt-lemezen Thomas Hampson működik közre, világos hangkaraktere ellenére még sokkal jobb, mint amennyit elvárna tőle az ember, rajta nem múlik semmi, de a fiúszoprán hamiskás és dinamikailag képtelen felnőni a feladathoz. Mindennek a tetejébe Harnoncourt az áriához olyan tempót választott, hogy a blockflötén közreműködő leánya azt el is tudja játszani, ami, ha a Bach-féle gyakorlatiasság-eszmét nézzük, csodálatosan korhű gondolat, de ha magunkra is gondolunk, akkor elég szörnyű. Ezután, minden jóra készen elővettem a Deutsche Grammophon Dialógus-kantáták lemezét, és tényleg, a zenekari bevezető csodásan szép, aztán megszólal Thomas Quasthoff, és vége a világnak. A szó rossz értelmében.

Van ilyen is. Egy zenemű, ismert, szeretett, lemezre való, és nincs, vagy legalábbis én nem ismerem olyan felvételét, amely felhőtlen örömet okozna.