Egy barátommal hallgattam Lang Lang lemezt, nem most történt, hanem még Lang fénykorában. Bizony, Lang Lang is elmúlt már negyven, ideje, hogy hanyatlani kezdjen, mint valami sportoló. Szóval őt hallgattuk, Beethovent játszott Bécsben. Az Appassionata után óvatosan bepróbálkoztam azért nem olyan rossz ez… Nem, nem, mondta, csak még egyszer ne kelljen meghallgatni.

Ajjaj, de igaza van.

Az egész csak azért érdekes, mert ez egy úgynevezett De Luxe kiadású lemez volt, a két CD mellé egy DVD-t is adtak, amin rajta volt az egész koncert, képpel, hanggal, bejön, leül, zongorázik, kimegy. De valamiért a videóval úgy van az ember, hogy eszében sincs újranézni, az valahogy le van tudva, föl van dolgozva egy megtekintéssel is. Tudok azért kivételt is mondani, Horowitz, amikor öregen a Mozart A-dúr zongoraversenyt játssza, azt újra- és újranéztem, és mindig csak a lemezváltozatnál tűnt föl, hogy voltaképpen annyira nem is tetszik, ha nézni kellett az öreg csokornyakkendőst, mindig ájulatközelben tanyáztam. De tegyük föl, hogy az a kivétel. Akkor miért van ez? Miért sokszor használható a jó lemez, és miért egyszeri vagy kevésszeri a film és videó? Miért érzem azt, hogy ez megvan egyszeri ránézésre is, az meg nincs meg huszadszorra sem, minden eltett lemez azt erősíti az emberben, hogy valamiről lemaradt, valami nincs meg, nem értettem meg pontosan vagy maradéktalanul, de semmi baj, azért van a polc, hogy onnét bármikor reaktiválni lehessen a korongot.

Nem tudom, mi a válasz, de érdekelne.