Már az is csodálatosan elegáns dolog, hogy a szemünk láttára, fülünk hallatára nagy karmesterré váló John Eliot Gardiner a nyolcvanadik születésnapja körüli koncertturnéra nem valami eget-földet megmozgató, reprezentatív zeneművet választott, hanem egy normális és klasszikus koncertprogramot, Haydn, Mozart, Mozart szerzőkkel, két szimfóniát és a még Mozart szinten is kivételesen szép Sinfonia concertantét. Az csak plusz reménysugár, hogy ha a választott Haydn-szimfónia nem valami beceneves, népszerű, akkor ahhoz a karmester valahogy speciálisan kötődik, nagyon meg akarja mutatni, hogy miért pont ez a születésnap körüli műsor, és végre nem Haydn húzza a rövidebbet, végre, egymás közelében Mozarttal megmutatkozik, hogy nem előfutár szaladgál a nagy mester mellett, hanem azonos súlycsoportúak műveit halljuk.

Persze, ha így van, akkor miért nem Haydn a slusszpoén, miért nem ő van a koncert második részében? De erről majd később.

Az első részben az a tanulság, hogy csodásan játszik (játszanak?) az English Barock Soloists, de Haydn nekik is csak Haydn, valamivel el kell kezdeni a koncertet, bemelegítés, térdhajlítás-nyújtás, Esz-dúr szimfónia, No. 84. Az, de mégsem az, minden hang a helyén, minden tempó rendben van, de a gesztusok nem élnek, van valami fájó kifejezéstelenség az előadásban, persze, a legmagasabb szinten, de mintha Gardiner a születésnapjára egy drága étterembe hívott volna bennünket, együnk, igyunk, minden nagyon finom, de az otthonába nem mehetünk.

Akkor ez ilyen?

Nem ilyen. Mert jön Mozart és a Sinfonia concertante, a két szólista Isabelle Faust és Antoine Tamestit, először nem is látszanak szólistának, csak szólamvezetőnek, háttal a közönségnek játsszák a zenekari bevezetőt a többiekkel. Szuper helyen ülök, a harmadik sor közepén, de most jobb szeretnék az orgonaülésen. Amíg meg nem fordulnak, amíg el nem kezdik a szólókat. Attól kezdve köszönök, köszönök mindent. Akkor is, ha Isabelle Faust egyáltalán nem a tökéletes hegedűs, néha hamis, néha biceg a játéka, és Tamestit brácsája úgy másfélszer hangosabb, mint a hegedű. Mert van ez az egymásra figyelés, egymásra rezdülés, ahogy az egyik átveszi a másik megoldásait, ahogy együtt gyorsulnak egy trilla végén, ahogy összehangolódik a két hangszer, még akkor is, ha az egyik hangosabb. Ráadásul az hangosabb, amelyik nem szokott az lenni, alapesetben a nagy hegedűs mellé keresnek valakit, hogy ne maradjon szegény egyedül. Vannak azért jelentős kivételek, például David Ojsztrah brácsázott a Sinfonia concertantéban Igor fia mellett. Most is hallható a brácsai túlsúly, hallható, de nem érezhető, annyira együtt vannak ketten, mintha létezne ilyen kétfejű fenevad is, kétnyakú hegedű-brácsa, ketten játszanak rajta.   

A másodi rész úgy folytatódik, ahogy az első abbamaradt, csak szólisták nincsenek, de Mozart van, Linzi a szimfónia, de finom, de jó, nem is tudom, leginkább mi. Talán ahogy időnként megtébolyodnak a második hegedűk, és elkezdenek őrültként sikamikálni. De az egész. Éljen Gardiner.

És vannak ilyen csodák is: a végére Haydn is megérkezik, a Szórakozott melléknevet viselő szimfónia fináléja, amely elkezdődik, aztán a koncertmester (Debreczeni Kati) feláll, megveregeti a karmester vállát, bocsánat, elfelejtettünk hangolni. A közönségerek egy részében megfagy a vér, mi történik, de semmi, ez maga a szimfónia. Gardiner készséggel játssza hozzá a türelmetlen karmestert, na, kezdhetjük végre?

Sajnos ez már a ráadás. De jó volna ma is egy ilyen koncert. Meg holnap, holnapután, azután és azután.