A régi elmésség szerint Mahler Kilencedik szimfóniája annyira mély, hogy azt már maga Mahler sem értette. Mai füllel persze ezzel nehéz azonosulni, de volt idő, amikor Mahlert alig játszották, a Kilencedik csak a Klemperer-féle lemezről volt meghallgatható (legalábbis számomra), ami nem nagyon oszlatta a homályt és a sötétséget – épp ellenkezőleg. Mostanra azt érzi a hallgató, hogy a nagy sötétségek, 5., 6., 7. után jött két énekes darab, és a végén szinte a kezdetekhez találunk vissza, szimfonikus zenekar, négy tétel. Bonyolult tételek, de pont a végén lehet tudni, hogy mi történik, mondhatni, van szimfonikus cselekmény: Mahler meghal. Még azt is lehet tudni, hogy szívhalált hal, egyre halkabban és ritkábban dobban a zene, egyre vékonyabb a szál, ami az élethez köti – ez, persze, egy érdekes kérdés, hogy kit. Szerzőt? Előadót? Hallgatót? Mindegyiket? Akárkit is, a szál elfoszlik, marad a csönd. Még a hátunk sem borzong, meg vagyunk halva.
Villany felgyu, taps, hazamenés.
Voltaképpen ezen gondolkodtam, igazság szerint már a koncertre odafelé tartva, mert túl jó volt az előadás ahhoz, hogy közben is lehetett volna ilyesmin agyalni, de hogy a zenei erények mellett nincs szükség színészi erényekre is a Kilencedikhez? Ez a szimfóniavégi halál nem ugyanaz, mint a színpadi halál, tántorgás, összeesés, a közönség zsebkendőt keres, a függöny lehull, és jönnek meghajolni? Hogy mindez csak mágia, halálűző szertartás, nem kell jönnöd, csontfejű, már jártál nálunk. Vagy legalább ha jössz, elmondhatjuk, hogy edzésben vagyunk, meg se kottyansz.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.