Bő négyszáz éve folyik a küzdelem, hogy ki tudja jobban, találóbban, pontosabban magasztalni Shakespeare-t. Beállok a nemzetközi versenybe: Shakespeare akkora zseni volt, hogy még Rudolf Péter sem tud ártani neki.

Pedig igyekszik, nagyon. Bemegy az ember a Vígnek mondott színházba, cirkuszi poronddá van alakítva, harsány, hangszórók, nézők vannak a színpadon, színház van szemben is, mindenki zajong. Mindenki ordít. Emlékszem még, amikor Nádasdy Ádám volt a Poszton, és a maga csöndes módján azt mondta a színházról: ne tessék kiabálni. Hát most megkapta, szegény. Mert az ő fordítását használják a Szeget szeggelben, és ordítanak, voltaképpen megállás, értelem, hitel nélkül. Csak az ordítás kedvéért. Sajnálom, persze, a színészeket, nem lehet nagy szórakozás így dolgozni, rekedten kezdeni a másnapot. Hová mész, papa? Megyek dolgozni. És mit csinálsz? Üvöltözök.

Magunkat azért jobban sajnálom.  

Erre húzták föl az egész előadást. Úgy tesznek, mintha valami újszerűt mondanának, valami más megközelítést, van ez a Bécsben játszódó darab, közel lehetne hozzánk, hiszen a hivatalos erkölcsösség és erkölcstelenség a témája, a hatalom képmutat, ezt viszont úgy kell előadni, hogy mindenki ráismerjen, miről van szó, mindenki, csak a hatalom ne, hiszen azért ültettek ide, hogy… - nem is mondom tovább.  Annyi felé kellene megfelelni, amennyi felé nem lehet, így aztán van egy álmodern álelőadás, amelyben mai ruhákban a legócskább, emelt hangú Shakespeare-szavalás megy, és, ami a legijesztőbb, korosztálytól függetlenül, ugyanúgy ágál Kőszegi Ákos, mint Márkus Luca.

Az érzés ismerős a nézőtéren, rögtön az első perctől, aztán rájövök, honnét. Mint amikor egy elrontott, vidéki előadást nézek egy olyan színházban, amely szintén mindenkinek szolgálni akar, azoknak is, akik igazából a Csárdáskirálynőt szeretnék nézni, meg azoknak is, akik rendezői színházra vágynak, de épp abban a városban laknak. Amiből levonhatjuk a tanulságot, hogy a Víg az ország legnagyobb vidéki színháza. Budapest meg a legnagyobb vidéki város.