Nézni és hallani

Az operaélet már csak ilyen: jó dolog egy nagyszabású, szép előadás, de mi van abban meglepő? Ez itt Párizs, a híres Bastille Opera, persze, hogy nagyszabású és szép az előadás, nem is új, öt éve volt a rendezés bemutatója. Ha mégis érdekes lehet, az a hír, hogy kifütyülték Izoldát a felújításkor, az mégis esemény.

Nem lehet azért könnyű így énekelni.

Egy kicsit kifütyülték Izoldát tegnap is, amire az érzékenyebb nézők csak még hangosabban kezdtek el tapsolni, Izolda, vagyis Mary Elizabeth Williams meg igyekezett jó arcot vágni a dolgokhoz, mosolygott, hajlongott, köszönöm a megtisztelő figyelmüket. Ha most az a kérdés, jogos-e a fütty, azt azért nem hiszem. Nem világos, miért őt választották, de küzdött az elemekkel. Ez, persze, már rendezői koncepció, tűz és víz a díszlet, Bill Viola munkája, Peter Sellars rendezése. Mary Elizabeth Williams küzdött Wagnerrel, hősiesen, sokat és nehezet kell énekelni, jelen esetben túl sokat és túl nehezet, és ha lehet azon vitatkozni, hogy a Trisztán túl hosszú, vagy épp annyi, amennyinek lennie kell, Mary Elizabeth Williamsnek túl hosszú, az biztos. Túl magas is, meg túl mély is.

Amúgy sem sétagalopp az előadás, az első felvonás alatt még nincs itt Trisztán, pontosabban itt van, de csak a repülőtéren, a megbetegedett eredeti ember elvállalta ezt a felvonást, amelyben nem kell még nagyon sokat énekelnie, aztán reménykedjünk a legjobbakban. Még jó, hogy olyan hosszú az első felvonás.

Ez utóbbi azért zavarja a karmestert, Gustavo Dudamelt, aki az Előjátékot viszonylag gyors tempójúra veszi, de aztán neki sincs mit tennie, az énekelt szöveg kiad valamilyen sebességet, nem lehet elhadarni a történetet, csordogál az idő.

Amúgy a csordogálás fontos elem, vízbe merülnek, vízzel locsolják a főhősöket, nem magukat az énekeseket, az nehezen kivitelezhető volna, hanem égi másukat. A díszlet tehát egy nagy vetítővászon, eleinte a tenger hullámzik rajta, majd megjelenik a két szerelmes, lassan-lassan meztelenre vetkőznek, és belevetik magukat a szerelembe. Megtisztulnak is, szertartás is, szép is. Vannak pillanatok, amikor az ember nem biztos benne, hogy mindez magát az operát szolgálja, mintha két külön szerelem zajlana, az egyik a színpadon, a másik a vásznon, és nem mindig az az érdekesebb, ami a színpadon történik, de a gondolataink mégis mindig Trisztán és Izolda körül járnak. Hogy most a kép illusztrálja a zenét, vagy a zene a képeket, az akár mindegy is lehet. Vagy máshonnét nézve: a Trisztánt még mindig könnyebb megrendezni, mint elénekelni.