Hogy ez pontosan hogy is van, és mitől, azt nem tudom, csak tapasztalom: egyes műveknek lejár az ideje. Nem magukkal a művekkel van a baj, hanem a befogadóval, már nem jelentik azt, már nem azt jelentik, amit régen. Régebben beszéltek hozzám, most meg némák, mint a csuka. Mondjuk Kosztolányi, a Halotti beszéd. Azt mindig szerettem, mint mindenki, most meg azt látom, hogy nagyot akar a szarka, de nem bírja a farka, beidézi a Látjátok feleimet, de aztán mást se tud mondani, még azt se, hogy isa pur és homu vogymuk, csak körbe-körbe forog, és azt ismételgeti, hogy nahát, ilyen az ember, egyedüli, ebből aztán több nem lesz. És újra, újra ugyanezt. Hiába jut az ember egyre közelebb az érintettséghez, egyre távolabb kerül a műtől.

Ez volt számomra a minapi pánikroham. El Greco se szól már? Nem hozzám szól? Hát annyira szerettem, mondjuk ezt, Krisztust megfosztják ruháitól, ezt a könnyes szemet, ami egyszerre volt az, ami, kontúrlazított festékfolt és az égre tekintő ártatlanság. Szerettem a baromarcúakat, még azt is, aki egészen kitekeri a karját, mintha inkább a karját tekerné, csak ne kelljen meghúzni a kötelet. Meg a páncélost, aki érzi, hogy valamit nem jól csinál, hogy kerülök ide, nekem nem barom az arcom. Most meg dolgozik ez a „na ne már, El”, fested, fested itt a Jézusokat szakmányban, te sem gondolod komolyan. Én sem.

Nem marad ez végig így, a kiállítás végén mégis ott a Laokoón-család, az talán mégis meg akar szólítani, csak sokan vannak, nem ér el a hangja, de hát éljen, éljen, hogy sokan vannak. Nem a tömeg akadályoz, azt még biztosan tudom, de azért elég különös érzés azt mondani, hogy voltam az El Greco kiállításon, a legszebb kép egy Veronese volt.