Fogalmam sincs, miért okoznak ekkora gyönyörűséget a Háború és béke csatajelenetei, amikor a közfelfogás az, hogy ezeken kell átvergődni, hogy eljusson az ember a jól megérdemelt szerelmi szálhoz. Nem tudom, nekem nem sürgős. Mintha az ember egy csodálatos terepasztal fölött állna, ahol minden látható, minden békés és nyugodt, az ágyúkból ugyan fehér felhők pöffennek, sivítanak a golyók, de mégis olyan csodálatos értelmetlenség az egész. És hirtelen vált a kép, beleközelítünk a terepasztalba, megszűnik ez az emelkedett állapot, ez a bölcs felülemelkedettség, és ott a nyers szenvedés, a zaj, durranás, a megremegő föld, vér, kiomló belek. Kutuzov visszavonul, és Bagratyion herceg feladata az, hogy négyezer fővel legalább egy napig feltartsa a teljes, százötvenezres francia sereget. Örülök, ha egy tizede megmarad Bagratyion seregének, mondja Kutuzov. Örülök, hogy nem vagyok katonatiszt, akinek ilyen döntéseket kell meghoznia. Andrej herceg Bagratyion kíséretében a frontvonal felé lovagol hirtelen sivítás hallatszik a fejük fölött, és bumm, mögöttük eldől egy kozák, lovastul. A kozák meghal azonnal, a ló még vergődik. Eszembe jutnak a saját katonai élményeim, amikor azt magyarázták, hogy a tüzérségi löveg tizennégy kilométerre visz el. Akkor elnevettem magam, tizennégy kilométerre? Honnét tudják, hogy kit lőnek agyon vele?

Persze, ez a lényege a modern hadviselésnek: nem tudni. Nem élni át a gyilkosságot, nem nézni az áldozat szemébe, nem gondolni arra, hogy őt is anya szülte, vagy bármire, ami közös bennünk. Valaki elsüti az ágyút, a kozák meghal, és aki elsütötte az ágyút, nem is tudja, hogy megölt valakit. De még Tolsztoj is a lovat sajnálja, nem a kozákot. Mégis jól seggbe kellett volna rúgni azt, aki a puskaport föltalálta.