Cole Porter Mahler ellen

Khm-khm. Nem illik mondani, de azért a Tár nem igazi, jó film. Nem is a lényege bánt, bár az is biztosan fontos, Marin Alsop, aki a három legismertebb karmesternő,. vagy nőkarmester (ezzel a problémával a filmben is foglalkoznak, lehet-e, kell-e azt mondani, hogy maestra) egyike, szóval Alsop azt mondja, hogy egyszerre három minőségben érzi magát sértve a filmet látva: mint karmester, mint zenész és mint leszbikus. Alsop érvei elég világosak, tényleg léteznek vagy léteztek szexuális visszaélések a klasszikus zene világában, de azt, amennyire eddig követni lehetett az eseményeket, nem nők követték el. Végre készül egy film egy karmesternő kalandjairól, és azzal foglalkozik, hogy ez a némber miként manipulálja a környezetét, hogy él vissza a hatalmával és a befolyásával, hogyan (kar)mesterkedik azon, hogy a neki tetsző csellistanőt elindítsa a pályán.  

Nemcsak erről van szó a filmben, de Alsopnak ez nem tetszik.

Egy kicsit úgy érzem magam, mint ha kiderülne, hogy Törökország tiltakozik, amiért az Egri csillagokban a törököket félszemű gyermekrablóknak tüntetik föl. Sajnos ez a történet alapszabálya, ha Lydia Tár egy rendes, becsületes karmesternő volna, akkor nem készülne film az életéről.

 Miket beszélek, Lydia Tár természetesen nem létező személy, több karmesterből van összegyúrva az alakja, az egyik anyag épp Marin Alsop, akit név szerint is megemlítenek a filmben, de Tár megjelenését illetően jobban emlékeztet Mirga Grazinyté-Tylára vagy Keri-Lynn Wilsonra. Amennyire tudom, ők nem is a saját nemükhöz vonzódnak, ami, természetesen magánügy, de akár ők is tiltakozhatnának, a film úgy tesz, mintha a karmesternőség bizonyos férfiasságot igényelne.

Repül a kő a pocsolya felé, ami szép dolog. Ettől még a Tár nem lesz se jobb, se rosszabb.

Ez a jóság vagy rosszság majdnem mellékes, mert benne van a munka, és ezt nagyon nehéz volna nem értékelni. Benne van a valóság is, mindenkinek olyan neve van, mintha igazi volna, és szerepelnek az igaziak is, Leonard Bernstein, Claudio Abbado, meg a Berlini Filharmonikusok (nem az igaziak, de egy szimfonikus zenekar, amit a filmben a Berlini Filharmonikusokként azonosítanak, és a Filharmóniában lépnek föl. És van egy hosszú-hosszú snitt, amelyben Tár, vagyis Cate Blanchett mesterkurzust tart, és perceken át beszél értelmes dolgokat a zenéről, és nincs benne vágás. Akár megtanulta, akár rögtönzi, bravó.  

A karmesterség egyébként is színészlebuktató a filmeken, nem is emlékszem olyanra, hogy valaki, színész létére úgy vezényel, mintha valóban irányítana egy zenekart. Nem mondom, hogy Cate Blanchettnek elhiszem az eksztázist, de nem rettenetes, amit csinál. A csellista másik eset, Sophie Kauer tényleg maga csellózik a filmben, és arra nem emlékszem, hogy egy hangszeres zenész ennyire jó legyen egy filmszerepben.

Persze, leginkább az zavar, amikor Tár komponál, dúr akkord, moll akkord, és azt mondja, hogy „change from major to minor”, és tudom, hogy ez valami, de nem jut eszembe, hogy mi. Ettől kezdve az agyi kapacitásom jelentős része ezzel foglalkozik a film közben, hogy rájöjjek, miből van az idézet, de közben megy a film is, zenélnek is benne, szóval erőlködni kell. Aztán lassan eszembe jut, hogyan is van a sor, how strange the change from major to minor, és úgy félóra elteltével megvan: egy Cole Porter-dal, Everytime We Say Goodbye.

A végén ki  is írják, szóval teljesen fölösleges volt ezen agyalni.