Elveszett lelkek

Mindig úgy gondoltam erre a lemezre, mint sikertelen kísérletre. Nem mintha bármi baj lett volna vele, a művek kiemelkedően fontosak, ha nem is egy út kezdete, de az első, klasszikus és repertoáron maradt hegedű-zongoraszonáták, bár a szó kötőjel utáni része elég kérdéses. Egyrészt a zongora nem feltétlenül zongora, másrészt a szonáta is lehet éppenséggel trió is, Bach maga sem tudta, hogyan fognak funkcionálni a hangszerek együtt, így lehetőséget adott arra, hogy egy viola da gamba is csatlakozzék a pároshoz. Csaba Péterre még a nyolcvanas évek elejéről emlékszem, akkor még, nyilván a román fél kérésére, Petru Csabának kellett írni őt a plakáton, és pompás szonátaesteket adtak a Zeneakadémián Kocsissal, végre van egy méltó hegedűs Kocsis mellett, bocs, ha valakit megbántottam, nem volt szándékom ellenére. Aztán elkészültek a lemezek, a Bach-szonáták mellett egy Kreisler-album, az ember meghallgatta, eltette, elfelejtette őket, vagy így járt, mint én, tudomásul vette, hogy nem sikerülhet minden.  

Nyilván más is úgy van vele, hogy ha valamiről nagyon határozott véleménye van, az gyanús neki, és itt nem csak a lemezről alkotott vélemény gyanús, hanem az általános érzet is, hogy a fiatal Kocsis Bach-játékával az a baj, hogy gouldabb a Gouldnál, ha Gould acélos, akkor Kocsis betonos, üti-vágja azt a szerencsétlen hangszert. Újrahallgatva az LP-t, nem is ez tűnik föl annyira, hanem, bár ettől talán nem függetlenül, a társas magány, mintha két külön szobában játszanák egyszerre ugyanazt a művet, amíg el nem jutunk a sorrendben utolsó, vagyis a hatodik szonáta közepéig, na, itt aztán Zoltán elemében van. Persze, mert ez egy különleges tétel, a hegedű egy hangot sem játszik. Szilárdan áll a régi elképzelés, sikertelen a lemez, Kocsis és Csaba Péter között nincs igazi összhang, bárcsak lett volna rá lehetőség, hogy megismételjék a felvételt később, Kelemen Barnabással, esetleg még Perényivel. Vagy akár most készíthetnének egy trió-változatot, Baráti Kristóffal, és Várdaival. Álmodik a nyomor.  

De mielőtt elteszem a vinilt, azért még egyszer meghallgatom az f-moll szonátát, hogy is van ez, pont olyan béna helyen van, fele a harmadik lemezoldal végén, a másik fele a negyedik elején. És másodszorra élni kezd a darab. Nem is élni, szólni. Arról szólni, ami a hibájának tűnt, hogy két nem összecsiszolódott koncepció egymás mellett, párhuzamosan létezik, hogy van egy kérlelhetetlen, rendíthetetlen zongoraszólam, megy és visz magával, és van egy halk, csendes, abszolút nem diadalittas hegedűszólam, amely ekörül lépked, néha táncol, néha rogyadozik, és a hallgató úgy érzi magát tőle, mint… Hát igen, mint egy ember. Akit szorongat az idő, pedig azért várna egy kicsit, örülne a pillanatnak, de a pillanatnak épp ez a lényege, nincs kiterjedése, már ott se vagyunk. Mintha Orfeusz nem Eurüdikéért könyörögne, hanem saját magáért, ha már meghalt a szép hitvesem, legalább én hadd éljek egy picit.

Nyilván meg se hallják.