Előbb olvastam róla, mint hallottam Richard Strauss Halál és megdicsőülés című szimfonikus költeményét, ami nem olyan különleges dolog, ha az ember a nyolcvanas években olvas meg hallgat. Richard Strausst nem játszották nagyon sokat, lemezeket meg nem lehetett csak úgy érdeklődés alapján venni, ami volt, az volt, és Halál nem volt, se megdicsőülés. De a történet maga nagyon izgalmassá tette a művet magát. Strauss haldoklott, már azt hitték, vége, amikor felébredt kicsit, és azt mondta, tényleg pontosan azt élem át, amit megírtam a Halál és megdicsőülésben.
Azért ez korosztálytól függetlenül izgatni kezdi az embert. Legfeljebb azt a különbséget érzem magamon, hogy azelőtt mintha a megdicsőülés izgatott volna jobban, most meg a halál. Nem mintha a szimfonikus költemény bármelyikre is meggyőző választ adott volna. Igen, emlékeztet Mahler 9. szimfóniájának utolsó tételére, valaki nehezen szedi a levegőt, és eléggé zavaros képe van a világról, de hát ezt körülbelül mind így képzeljük. Még Strauss is, aki, jó, ha nem feledjük, huszonöt éves volt, amikor a zeneművet írta, olyan sok fogalma nem lehetett a dolgok valóságáról. (Amúgy ez egy nagyon érdekes, bár, gondolom, a német és osztrák zenetudósok által alaposan feldolgozott kérdés, Strauss és Mahler, hasonlóságok és különbségek. Hogy mást ne mondjak, Strauss egyszer eljátszotta a még el nem készült Salomét Mahlernek, zongoránál, énekelve. Mahler az elejétől kezdve azon izgult, hogy na, mikor jön a Hétfátyoltánc, és milyen lesz. És amikor odaértek, Strauss lapozott egyet. Ezt még nem írtam meg.)
Bármilyen illetlenség is, voltaképpen arra gondolok, hogy ez Strauss utolsó vidám csínyje, a delíriumból visszatérve. Amikor a nagy ember tudja, hogy valamit várnak tőle, utolsó szót, és ő azzal is egy fiatalkori művét támogatja meg, őt hallgassátok, benne van minden, amit tudni kell. Mint a Dekameronban a rablógyilkos, aki, hogy a barátja bajba ne kerüljön, amiért szállást adott neki, az utolsó gyónásában könnyek között megvallja, hogy egyszer köpött a templomban. Mire a rablógyilkost szent emberként temetik el, a barátját meg csodálják a barátja miatt.
Nem azt akarom mondani, hogy a Halál és megdicsőülés nem csodálatos zenekari mű. Csak azt, hogy Richard Strauss hülyít minket. És talán meg sem halt.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.