Valamit akartam hallgatni Wayne Shorter emlékére, mert hát mi mást tehet az ember ilyenkor, mint hogy közös család tagjának nevezi ki magát – kikkel is? Hát ez az igazságtalanság az életben, azokkal vagyunk egy család, akiket csodálunk, akikhez épp nem személyesen viszonyulunk, hanem befogadóként. És még ez a jobbik eset, ha tényleg befogadók vagyunk, nem egyszerűen csak nézők, bámészkodók, ha nem is hozzájuk, de legalább a művészetükhöz tudunk viszonyulni.

Van ebben is valami nem egészen normális, de nem tudok jobb megoldást, szóval kerestem, mit hallgassak meg az éjszaka közepén Wayne Shorter emlékére, és végül a Nefertiti mellett kötöttem ki.

A Nefertiti persze Miles Davis-szám, Miles Davis-albumon, de a szerző Wayne Shorter, és nagyon különös darab, mert bizonyos szempontból antijazz, mert ugyanazt a bús dallamot ismételgeti a trombita és a szaxofon, az izgalmak a hangkép két szélén történnek, a zongora és a dobos improvizálnak. Eredetileg jobbra volt a dob, balra a zongora, de a legfrissebb, 2023-as újrakeveréskor megfordították a színpadképet, a jó ég tudja, miért. Középen van még egy bőgős is, Ron Carter, ő maradt a helyén. Fogalmam sincs, miért lett Nefertiti a szám címe, de lehet, hogy mások sem tudják, mindenesetre nincs semmilyen egyiptomi vagy ókori mellékíze a dallamnak, ámbár ki tudja, miket játszhattak az ókorban. A kvintettből legalább ketten újra feldolgozták a dalt, Shorter mellett még a zongorista Herbie Hancock is, egyikük sem maradt meg a Davis-féle megoldásnál, hogy a fúvók csak fújják újra meg újra ugyanazt, de hát ez már Miles Davis titka: ő tudja jobban.

Wayne Shorterről akartam mondani valamit, de nem sikerült.