Vasárnap lett nyolcvanéves Balázs Péter, amihez sok szeretettel gratulálok, de nemcsak én, az nem volna érdekes, a tévében a Hogy volt?! című műsorral köszöntötték. Ahogy ilyenkor szokás, sztorik, emlékek, nevetgélés és szemsarokból kitörölt könnyek, a vendégek között Galambos Erzsi fantasztikus formában, az ifjabb korosztályt és a Vígszínházat pedig Fesztbaum Béla képviselte. Nem tudom, hogy jobb nem jutott-e hirtelen az eszébe, vagy ez komoly dolog, de lehet, hogy az utóbbi: Balázs Péter a Vígszínház olyan legendás előadásaiban is szerepelt, mint a Popfesztivál.

Mintha ebben az egy mondatban benne volna az egész honi színházi élet nyomora, hogy a Képzelt riportból tényleg legenda válik lassan. Nem becsülöm le, egyfelől mesterfogás volt, becsempészni a popzenét a prózai előadások közé, mi elítéljük, de amit elítélünk, azt mégis valahogy meg kell mutatnunk. Annak sem örülünk, hogy Othello megfojtja Desdemonát, de azért  ott kell lennie a színpadon. Ez rendben is van, amolyan magyar finesz, de miért lesz ebből legenda?

Vagy mindenre rosszul emlékszem, ez igenis valami jelentős zenedráma, nem dalok sora, amelyet hangtalan színészek próbálnak előadni.

A hangtalan színészekben nincs igazam, Ernyey Béla egyértelműen sokkal többet tud az éneklésről, mint a kollégái. De azért nem épp túlfejlett dolog, ami a lemezről hallható, amolyan ős-sztereó, bár már 1973 van, de balról gitároznak, jobbról orgonálnak. Középen énekelnek, és vannak meglepő választások, Béres Ilona is búg egy dalt, Almási Éva többet is. A szöveg néha olyan, mintha valami nyelvkönyvből szedték volna ki a mondatokat, add őt nekem, ennyit a személyes névmások ragozásáról. És ki adja? Isten, aki százszor is nincs, mert nem nyitunk több frontot, most bevisszük a popzenét, és majd tíz év múlva Istent is becsempésszük a megszentelt falak közé.

Értem és elfogadom, hogy ennyire tellett, ennyit lehetett, ezt se volt könnyű. De legenda? Hozzátartozik a vígszínházassághoz? Ez az önképük? És mi ennek örüljünk?