A cél az volt, hogy meghallgatom a h-moll szonátát orgonán. Annyira képtelennek tűnt az ötlet, mintha valaki szimfonikus zenekarra hangszerelte volna meg Liszt művét. Ez érdekelt elsősorban, hogy vannak-e az embernek berögzöttségei vagy megrögzöttségei (vannak), azért, mert egy mű így szokott hangzani, az vajon azt jelenti, hogy az a legjobb formája, vagy csak véletlen. De hát a h-moll szonáta annyira zongoraszerű, csilingelés és kalapácsolás, nyilván nem véletlenül nem lett belőle h-moll szimfónia.

Ámbár ki tudja, az Egy kiállítás képei is zongoraszerű, és mégis többet játsszák zenekaron, mint zongorán.

Ez volt a terv. A gyakorlatban aztán az lett belőle, hogy az első szám a Tannhäuser-nyitány volt. Hogy ez áttehető zongorára, arra vannak bizonyítékok, épp Lisztnek köszönhetően, de hogy nem szól jól orgonán, azt meg épp ez az este, és Nathan Laube bizonygatta. Egyrészt kicsit keresgélnie kellett neki a lábát, tényleg olyan volt, mint a tanulóvezető, aki nem tudja, hogy ez most a fék vagy a gáz, de megnyomja, és majd kiderül. Másrészt a tempót sem tartotta megbízhatóan, harmadrészt a regisztráció, a bevezető szép hangjai után valahogy minden elveszett, nem lehetett komolyan venni a darabot. H-moll szonáta? Nem létezik.

Azért ostobaság, mert az est orgonára írott darabjai szépen szóltak, és volt köztük ősbemutató is, Magda Dávid Akheron című munkája. Minimálisan is nagyon szórakoztató a darab, hogy hiába van egy orgonán öt manuál, pedál, miegymás, lehet új hangokat is találni rajta, néma glisszandót, amikor az orgonista végighúzza ujjait a billentyűkön, de úgy, hogy csak zörögjön, a sípok ne szólaljanak meg.

Éppenséggel meg is változtathatta volna az ember az elhatározását, de annyival könnyebb a rosszhoz ragaszkodni… és lehet, hogy nem is volt rossz.