Mit csinál? Alszik? Álmában is zongorázik?

Talán ennyiből is látszik, hogy nem sikerült rájönnöm Rudolf Buchbinder titkára, pedig kétszer is megpróbálkoztam vele most, hogy a Fesztiválzenekar vendége. Előszörre úgy éreztem, kevéssé gyújtó hatású a művészete, másodszorra meg azt, hogy víz a tűzre, hogy ez nem visszafogottság, hanem hígvérűség, kockázatkerülés és kifejezéstelenség. A siker nem maradt el, nem mindenki annyira értetlen, és értékelik a zongorázni tudást, de én még azt sem értem, hogy a Schumann-zongoraverseny után hogy lehet Johann Strauss-parafrázis a ráadás, egyébként is, mintha ezt egyszer már játszotta volna itt, vagy csak képzelem? Csiling-viling. (A második estén egyébként Schubert Asz-dúr impromptu-je volt a csiling, de nekem az is valahogy bután hatott, ha van ennek értelme.)

Mintha nem is volnának egymásra jó hatással, Buchbinder és Fischer Iván, a zenekar kísér, a dolgát teszi, ha az a dolga, hogy alkalmazkodjon, együtt gondolkodásból így lesz együtt nem gondolkodás, legyünk túl rajta. Túlleszünk. Na de akkor! Richard Strauss! Alapművek, Don Juan, Till Eulenspiegel és közte a Hétfátyoltánc. Rend is van meg téboly is van, szól, mint az atom, de közben, már a Don Juan közben teljesen elvarázsolódtam az üstdobtól. Egyrészt milyen pompásan van eljátszva a szólam, mennyi szín lehet abban is, hogy két bottal ütlegelik a bőrt, persze, a boton van filc fej is, sőt, több bot is van puhább, keményebb fejekkel, bár nyilván gyakorlottabb fül kell ahhoz, hogy a különbséget meghallja az ember a zenekaron át. De micsoda szólam, mennyire nem felejtkezik el Strauss arról, hogy ott van ez a hangszer is, viszi előre a zenét, aztán eltűnik, amikor el kell tűnnie, amikor meg kell lassítani a menetet. Strauss zseni, a Fesztiválzenekar zsenizseni, az ütőhangszeres művésznek, akinek, sajnos, nem tudom a nevét, háromszoros hurrá.

A koncert második része amúgy is a rejtett emberek nagy napja, a Till Eulenspiegelre Fischer Iván előreülteti a négy kürtöst, látszódjanak is, ha már annyit dolgoznak. Ilyenkor szokás elmondani, hogy Richard Strauss apja kürtművész volt Münchenben. (A mamája meg született Pschorr, a ma is jól menő Hacker-Pschorr sörből az utóbbi leánya. Ha az öreg komponista azt mesélte, nem hagyhatta ott a náci Németországot, mert a jogdíjakat onnét kapta, azért jó tudni, hogy máshonnét is csurrant-cseppent, a szó szoros értelmében.) Till Eulenspiegelt felakasztják, de szelleme örök, és annyira jó, hogy nincs most ráadás, mi jöhetne ezután, fokozni nem lehet az eksztázist, elrontani meg minek.