Az egész megint ártatlanul kezdődött, eszembe jutott egy Vivaldi kéthegedűs verseny, amit Isaac Stern feltehetően nagyon nagyra tartott, hiszen minimum háromszor vette lemezre. Egyszer az eredeti változatban, egy elég jól jegyzett kollégával, David Ojsztrahhal, és kétszer átiratban Jean-Pierre Rampal fuvolaszólójával. Az első tétel témájára jól emlékeztem, nem is nehéz, határozott állásfoglalás, de a második tételből csak annyi maradt meg, hogy nagyon szép. Tényleg az, meghallgatva az egyik Rampallal közös felvételét, még annál is szebb, amilyenre emlékeztem, előbb csak a zenekar játszik, aztán, teljesen váratlanul elhallgat a csapat, és csak a két szólista játszik a nagy csendben. Nagy-nagy Vivaldi-pillanat, olyan, amit nem szokás észrevenni, persze, Vivaldi fontos zeneszerző, de nehogy már az A+ kategóriába tegyük, Négy évszak, barokk pop, kapudrog a zene szeretetéhez, és egyéb ostobaságok.

Hanem a felvétel! Egészen borzasztó élmény. A Jerusalem Music Center Chamber Orchestra játszik, és mintha életlen késsel nyeszetelnék a húrokat, kemény és fémes a hangzás, nem csoda, hogy Stern (és Rampal) még egyszer fölvették ezt a d-moll versenyművet, ráadásul itt, nálunk, az olasz Intézetben, a Liszt Ferenc Kamarazenekar kíséretével. Csak becsületből fordítottam meg a lemezt, ne tegyem el hallgatlanul, Telemann a-moll szvit, Stern is pihen, Rampal játszik benne, meg a zenekar. De, ahogy illik, ha lesben áll egy remekmű: csodálatos zene. Így is, itt is, akkor is, most is. Mindegy, milyen a hangzás, mindegy, hogy mennyire autentikus a játék (semennyire, a szvit eredetileg egyébként is blockflötére íródott, nem fuvolára), érzi az ember a nagy komponista jelenlétét, ahogy halad tételről tételre, egyre telnek a véredények, egyre nehezebb nyugton ülni a fotelban. És közben ott egy közeli rokon emléke, a h-moll szvité, ami hasonló felállású előadói apparátusra készült, kis zenekar, szólófuvola. Annyira hasonlít a kettő, hogy óhatatlanul arra kell gondolni: nem lehet azonos a két szerző? Amennyire tudom, a Bach-mű keletkezésének idejét nem lehet tudni, csak van egy időpont, amikor tudni, hogy Bach előadta, -adatta a darabot. Mennyire biztos vajon, hogy saját darabját játszotta? Mert Telemann-nal egyébként jóban voltak, kölcsönösen nagyra becsülték egymást, ő volt a keresztapja Bach legsikeresebb fiának, Carl Philipp Emmanuelnek.  Mekkora csoda volna, ha kiderülne, hogy ő, mármint Telemann írta a h-moll szvitet, mennyit nőne az elismertsége a világ szemében…

Mennyit is? Eszembe jutnak azok a darabok, amelyekről kiderült, hogy nem a nagy ember írta. A Bist du bei mir kezdetű ária, amelyről kiderült, hogy nem Bach, csak Stölzel, és ezzel el is indult lefelé a közszereteti listán. A Haydn Szerenád, amiről kiderült, hogy Hoffstetter, azóta rendes ember (négy ember) nem is játssza a darabot. Addig jó, amíg Bach a szerző.