Fonyódi víz

Messziről kezdve: azért szeretem a San Pellegrino ásványvizet, mert egy kicsit emlékeztet a valahai Fonyódi vízre. Ez régi mániám, hogy vannak a világból végképp elveszett dolgok, és most kifejezetten nem az élőlényekre gondolok, mert azokat siratjuk eleget. De ami egyszerűnek és öröknek tűnt, mint egy bizonyos ásványvíz íze, aztán megváltozott. Talán már a márka sincs meg, de ha megvan is, mindegy. Vagy ahogy a Liszt Ferenc Kamarazenekar régi, a fennállás huszadik évfordulóját ünneplő albumot hallgattam: mindegy, hogy ez ma mennyire tetszene, mert a lényeg, hogy nincs. Este a Müpában a kamarazenekar fennállásának hatvanadik évfordulóját ünnepelték. Már senki sem ugyanaz, és hiába szép látni, hogy a mostani koncertmester, Tfirst Péter a régi zenekarban játszó Tfirst Zoltán fia, nem érezni a folyamatosságot. Nem is tudom, hogy a nagy múltú szimfonikusoknál ez hogyan van, a mai Bécsi Filharmonikusok magukra ismernek-e, ha Karl Böhm lemezét hallgatják. Most, itt, ebben az esetben az is csoda, hogy valami hasonlóságot még itt-ott föl lehetett fedezni, talán leginkább a Beethoven F-dúr vonósnégyes lassú tételében.

Nyavalygásból ennyi épp elég, új idők, új válaszok, talán nem új kérdések, de új problémák. Például hiába ünnepi a koncert, hiába játszott a múlt héten nagy sikerrel Várdai István művészeti vezető ugyanitt, amikor a tapsban állva meghívta a közönséget erre az előadásra is, hiába kapott mindenki makaront a koncert végén (ezt nem lehetett előre tudni), nincs tele a Müpa. Újra kell pozícionálni a zenekart, akárcsak a Fonyódi vizet kellene. Új közönséget találni, a régieket megtartani, elvben dögnehéz. Más elvben meg nem is annyira nehéz, csak jól kell játszani hozzá. Nem tudom, melyik igaz. Azt se tudom, jó-e ez az út, Max Richter Vivaldi-átiratát játszani, és hogy ennyi ne legyen elég, a Győri Balett gyakorlatozott hozzá. Én annak örültem, hogy végre egyszer végig tudtam hallgatni a darabot, mert eddig mindig megszakítottam a figyelést, jól van, értem, ez ilyen, de mi van még. Nincs más, ez tényleg ilyen, jóindulattal hallgatva kísérlet a hagyomány újraélesztésre, ami éppenséggel alkalmassá is teszi a művet egy ilyen koncert nyitódarabjának. Kevésbé jó indulattal hallgatva igazi közönséghülyítés, azt kapjátok, de mégse ugyanazt, hogy el lehessen mondani, ez valami modern, 21. századi dolog, ma már az évszakok sem a régiek, itt a klímakatasztrófa.  

Mindent, vagy majdnem mindent feloldott a koncert utolsó száma, Antonín Kraft C-dúr csellóversenye, mert Várdai István olyan elsöprő tehetséggel játszotta a szólót, hogy minden rossz gondolatot feledtetett. Kicsit lengette is a vonót, mintha vezényelne, utána pedig, művészeti vezetőként felállította meg leültette a társaságot és önmagát, halványan földerengett, hogy ebben azért benne ketyeg az időzített bomba, láttuk már, milyen hatású tud lenni a kettős vezetés egy zenekar életében, és itt is van egy koncertmester, Várdai viszont a koncert során nem ült a csellisták között, csak a második ráadás alatt. Ne legyen igazam. És boldog születésnapot Liszt Ferenc Kamarazenekar, szombaton lesz egyébként a napja.