Néha elég furcsán érnek össze a dolgok. Két hete ment a Metropolitanben a Lohengrin, ami most már bennünket is érint, közvetítették Magyarországon is az előadást. Szép volt és lelkesítő, és érett a rendezés, úgy értem, nem volt nagyon görcsös, hogy eredeti legyen, viszont a tempó, mármint a színpadi és az árokbeli tempó nagyszerűen harmonizált, az egészben volt valami rendezői érettség, visszafogottság. Francois Girard volt a rendező, és csak idehaza jöttem rá, hogy hiszen ismerem én az ő egyik művét, harminc évvel ezelőtt mutatták be a 32 rövidfilm Glenn Gouldról című filmet, megvolt VHS kazettán, bár soha nem számoltam le, hogy tényleg 32-e a 32. Vegyes műfajúak voltak a filmek, animáció és beszélgetés rokonokkal és ismerősökkel, fikció, Glenn Gould a hotelszobában a takarítónőnek mutatja valamelyik lemezét – ilyesmikre emlékszem. Meg Margaret Pacsura, aki Gould gyógyszereiről mesél, ahogy álltak egymás mellett hosszú sorban a fürdőszobában az üvegcsék. Glenn, te ezt mind beveszed? Hát, talán nem mindegyiket.

Margaret Pacsu nevét a The Glenn Gould Silver Jubilee Albumról ismertem, mint neve is mutatja, a két lemezt annak örömére hozták ki, hogy Gould már huszonöt éve dolgozott a CBS-nek, az évszám tehát 1980, hiszen a híres első Goldberg-variációk 1955-ben jelent meg. Ünneplik Gouldot, és közben közzétehették a félbemaradt próbálkozásokat, elkezdett, de be nem fejezett lemezeket, Scarlatti-szonátákat, Richard Strauss-dalokat Elisabeth Schwarzkopffal (!), a 6. szimfónia számomra egészen csodálatos zongoraváltozatát, pontosabban az első tételt, a többit nem vették föl. A második lemezen valami rádiójáték vagy álinterjú hallható, Margaret Pacsu a házigazda (és az egyik vendég) Gould több szerepet is játszik, egyfelől saját magát, másfelől egy angol és egy német zenetudóst, meg egy New York-i esztétát. Vicces és meglepő, hogy ez a nagyon komoly, nagyon elszállt férfiú mennyit hülyéskedik, másrészt kibírhatatlan, mert Gould hiába gondolta magáról, hogy pompásan utánoz mindenféle akcentust és karaktert, ez egyáltalán nincs így, nincsenek meg a figurák. Lehet vitatni a zongoraművészi nagyságát vagy zsenialitását, de a színészetét nem – az tényleg rossz.

Viszont Margaret Pacsu! Valahogyan és valamikor azt hallottam, hogy magyar származású, bár ez a név, hogy Pacsu nem tűnik nagyon magyarnak. Viszont a bemutatkozó mondatban ő is úgy mondja, ahogy mi mondanánk, cs-vel. Legalábbis gyanús. Aztán a játékban szereplő, általa játszott másik karakter Márta Hortaványi, a Rapszódia című budapesti zenei szaklap munkatársa, aki 1938-ban hívta föl magára a figyelmet a Kontrapont és kapitalizmus című tanulmányával. Hortaványi viszont tényleg olyan pompás és igazi magyar akcentussal beszél, ami az őt játszó Margaret Pacsut vagy legalábbis a rokonait a magyarság gyanújába hozza. Annak ellenére is, hogy Hortaványi mond egy magyar mondatot is, amiből világos, hogy nem a magyar Margaret Pacsu anyanyelve.

Próbáltam utánanézni Margaret Pacsunak, él-e hal-e, de semmi igazán értelmeset nem találtam róla. Az apja, Pacsu Jenő tényleg Pesten született.

Ja igen, a mondat, amit Márta Hortaványiként mond, amikor szabadkozik, mert elkésett az interjúról, úgy hangzik, hogy „Nálunk, Magyarországon ezt úgy mondják: jó halál lennél.”