Hiába csodálatosan olasz hangzású a név, Zeani, nem is olasz, kifejezetten velencei jellege van, de Virginia Zeani eredetileg Zehan volt, erdélyi román származású, Görgényoroszfaluban született, csak 1947-ben ment Milánóba énekelni tanulni. Addigra már tudta, hogy szoprán, aztán az is kiderült, micsoda szoprán. Bologna, Firenze, Scala, nem is akármiben, a Karmeliták dialógusai ősbemutatóján Zeani volt Blanche, Poulenc maga választotta őt ki a szerepre, miután látta Párizsban A traviatában. Hogyhogy nem lett belőle nagy, nagyobb vagy még nagyobb legenda? Hogyhogy most, amikor befutott a halálhíre, a legtöbben azt kérdik, ki az, és az operai keménymag meg azt mondja: ő, azt hittem, már rég halott.

Az utóbbi talán jogos, úgy értem, Zeani csak három évvel volt fiatalabb Callasnál, ki hitte volna, hogy még boldogan él Floridában.

Azt hiszem ez a baj, hogy én is, most is Callashoz hasonlítom. Pedig állítólag ő volt az egyetlen, akitől Callas is félt. Nyilván ezt mondják még két-három énekesre, de ezt is ki kell érdemelni. Két-háromnak is nehéz lenni, nemcsak az egyetlen Maria Callasnak.  Mindenesetre ilyenkor kiderül, mennyire fontosak is a hangfelvételek. Zeanit valahogy elmulasztották, a hangját nem rögzítették, vagy nem a legnagyobb cégek, nekem csak egy árialemeze jut eszembe, Decca felvétel. Aki Callast akarja hallani, gond nélkül megteheti, Zeanit meg csak gonddal, de honnét is juthatna az emberek eszébe, hogy volt egy ilyen énekesnő. Volt neki férje, operai név ő is, a basszista Nicola Rossi-Lemeni. Érdekes módon az ő hangját többet lehet hallani, még érdekesebb módon leginkább a Callas-lemezeken. De a hosszú élet, az Zeaninak jutott. Remélem, nemcsak hosszú, de boldog is volt.