Nagyon régen voltam hi-fi kiállításon vagy high-end show-n, de amennyire vissza tudok emlékezni, ez ilyen volt nálunk is. Emberek sétálgatnak szobáról szobára egy hotelben, mindenütt hangfalak meg erősítők, különleges formatervek, gúlák, csonkagúlák, hasábok, amelyekből hangok jönnek elő. Leginkább azzal a tanulsággal, hogy na, ilyet se veszek, mert nem az én anyagi lehetőségeimhez igazították az árakat. Különben sem garancia a magas ár semmire, tízezreket ki lehet fizetni anélkül, hogy igazán tetszetős hangokra találna az ember. A tízezreket most euróban kell érteni, Milánóban vagyunk.

Olyan, mint otthon, csak nagyobb, szebb, például odaszerveztek egy dixieland-zenekart is, teljesen öngyilkos vállalkozás, hiszen két emelettel lejjebb is hallja az ember, hogy aha, ez élő zene, egyáltalán nem úgy szól, mint a legcsodálatosabb hangfalcsoda. Ámbár ez számomra fontos tanulság: téveszme, hogy a rögzített zene hallgatásakor a hangzáshűség lenne az elsődleges szempont, egyáltalán nem arról van szó, hogy a legjobb hangfal az, amiből úgy szól a zenekar, mint az igazi. Máshogy szól, soha nem szól úgy, és valószínűnek tartom, hogy nem is kell úgy szólnia. Úgy kell szólnia, mint egy jó hangfalnak a szobában, ezt kell megcélozni, ha Toscaninivel vagy Maria Callasszal akar szorosabb ismeretséget kötni a mai ember.

A hi-fi férfias játék, ma már sokkal inkább az, mint a futball. Száz vendégből kilencvenöt férfi, a fennmaradó ötből négy kísérő, csak eljött az emberrel, hogy az ne maradjon társ nélkül, és egy nő van, akit talán érdekelnek ezek a zenélő dobozok. Kézenfekvő magyarázat volna, hogy azért, mert ez valami műszaki hobbi, a hi-fi szereléssel meg forrasztással meg ilyesmivel jár együtt, de én magam nem szerelek, nem forrasztok, mégis itt vagyok. Újabb rejtély a világban.