Péter-passió

A zenei közgondolkodás szerint Peter Schreier is azok közé tartozik, akiknek nem kellett volna. Úgy értve, hogy nem kellett volna megpróbálkozni egy második karrierrel, be kellett volna érnie a tenorvolttal és tenormúlttal, így is elképesztő pályát futott, azon kevesek közé tartozott, akiknek sikerül átlépni a német vasfüggönyt, és nyugaton is karriert tudott csinálni, énekelt a legjobb helyeken, a legmenőbb karmesterekkel, legyen ennyi elég. De ő vezényelni kezdett, bár énekesekből ritkán lesz jó vagy elfogadott karmester, nekem is úgy tűnik, hogy van némi ellentmondás az éneklés egyszólamúsága és központi szerepe, meg a karmesterség átfogó zenei gondolkodása és irányító szerepe között. Ennek ellenére azért lehet mondani sikeres énekes-karmestereket, most hamarjában René Jacobs és Nathalie Stutzmann jut az eszembe. Peter Schreier nem.

Ehhez képest nagy és kellemes meglepetés volt a régi János-passió. Nem az eredeti, Philips kiadvány van meg, hanem még az NDK Centrumból vásárolt Eterna-változat, ha jól tudom, ez olyasmi volt, ahogy nálunk a CBS és a Hungaroton dolgozott együtt, mi adjuk a kórust és a zenekart, ti hozzátok az énekeseket, és cserébe miénk a szocialista országokban a terjesztés. Az NDK-ban azért összehasonlíthatatlanul jobbak voltak a zenekari feltételek, de erről majd egyszer mesélek. A lényeg most az, hogy nagyon jól indul a János-passió. Úgynevezett HIP, historically informed performance, modern hangszerek játszanak, de használják a korhű előadások bizonyos tanulságait, kisebb a kórus, a tempók élénkebbek és sarkosabbak. A kórus pompásan szólal meg, aztán maga Schreier az Evangélista, kicsit a Mozart-operák világát hozza a passióba, de ez talán nem szándékos. A continuóban orgonát és csembalót is használ, egyébként is igazi őrült orgonistája van, Christine Schornsheim, rázza-cifrázza, lehet érte szeretni.

Menet közben aztán csökken az ember lelkesedése, már Robert Holl is kicsit furcsa Jézus, inkább az Istent hangsúlyozza, nem az embert, jól megküldi a hangokat, szól, mint az ágyú, mintha ez a sok szenvedés és szörnyűség nem is vele történne. A leggyengébb pont a szoprán Roberta Alexander, nagy vibratóval énekel, és az első áriában pont ott kell egy kicsit megnyomnia a levegőt, amikor odaér a szövegben, hogy freudigen Schritten, hogy boldog léptekkel követné az Urat, minden hallatszik, csak az nem, hogy olyan nagyon boldog volna ezekkel a magasságokkal.

1989-ben jelent meg a lemez, csak onnét lehet sejteni, remélni a rendszerváltás közelségét, hogy a passió szövegét is mellékelték az albumhoz, ezen ne múljon, ha dőlni kell, dőljön a fal.