Út a Lipótra

Hamisképspotting? – kérdezi valaki, nem tőlem, hanem művészettörténészek egymás között. Ez is tanulság, hogyan lóg át az egyik kiállítás a másikba, olyan hatása volt a Vaszarynak, hogy Gulácsyig tart. Nekem, kívülről úgy tűnik, nem olyan tragikus a helyzet, mint Vaszarynál volt, nem mintha minden képért garanciát lehetne vállalni, van például egy olyan is, amelyik jobban illene a Rejtő Jenőt képregényesítő Korcsmáros Pál életművébe, mint Gulácsyéba, de azért Gulácsy  a főhős. Annyira főhős, hogy az ember alig tud a képekkel foglalkozni, jobban megfogja az ötven életévéből tizenhatot elmegyógyintézetben töltő festő lelke. Lelke? Teste? Agya, szíve? Ez az örökös elvágyódás, amit ismerünk mindannyian, akik még most is Olaszországba szaladunk, ha lehet. Ő is ezt tette. És ha nem ott volt, akkor festette az álomvilágot, és amikor azt sem lehetett, akkor inkább semmit. Megsértődött az életre. Vagy ő, vagy csak az agya, nem tudom. Egyszer kérdezték tőlem, hogy ha annyira jól érzem magam Olaszországban, akkor miért nem költözök oda? Mondtam, hogy mert ha ott rosszul érzi magát az ember, akkor már nem tud hová menekülni. Mintha pont ez történt volna Gulácsyval, aki Velencében tudta meg, hogy kitört a világháború. Onnét már csak a vigyorgóba lehet menni.