Kicsit mindig zavart, hogy a szenvedésből művészetet kreálunk, a szörnyűből szépet, az együttérzésből szórakozást. Inkább csak elvi a zavar, de mégis: hogy van ez? Arról beszélünk, hogy megalázták, összeverték, megölték, és ehhez igyekszünk a legkifinomultabb eszközöket fölhasználni, nagyszerű kórusokat és zenekarokat, pompázatos énekhangokat, mert így jobban átéljük Jézus szenvedéseit. Nincs itt némi ellentmondás?

Egy próbát megér. Jöjjön tehát a magyar passió, a Hungaroton 1979-es kiadású lemeze, amely az 1976-os előadás rádióváltozata, akkor ez óriási esemény volt, talán először lehetett hivatalosan, a Zeneakadémián előadni a Máté-passiót, de ebben nem vagyok egészen biztos. A lemez mindenesetre hiánypótló szándékkal készült, látható, hogy csak magyar nyelvű felirat van rajta, és valószínűleg be is töltötte ezt a feladatát, amennyire emlékszem, minden háztartásban meg lehetett találni – már ahol volt lemezjátszó.

Csak hát nem elég rossz. Úgy értem, nem a hangrögzítés történetének legnagyobb csodája, de a Máté-passió, Hamari Júliával, aki akkor már világhíres passió-specialista és Bach-énekesnő volt. A tempók klempereri súlyúak voltak, a játék azért nem, visszatérő élmény, hogy egészen jól kezdődik el egy ária vagy egy kórus, de aztán bepunnyad, inkább topog, mint halad, de semmi hősiességet nem éreztem a hallgatása közben. Talán az Evangélista miatt, akinek van némi affektáltság az orgánumában, de hát itthon még ilyen sem volt, vendégművészt kellett hívni. Arra nem jó, hogy bizonyítsa, akkor nagyobb a részvét, ha kibírhatatlan az előadás, de nem adom föl: kell lennie iszonyatos felvételnek a világban.