Barbara Bonney mesélte egyszer, hogy Japánban léptek föl A rózsalovaggal, Carlos Kleiber vezényelt, vége volt az előadásnak, ott állt a másik két női főszereplővel az előadás után az utcán, és csak azt várták, hogy jöjjön egy autóbusz, és üsse el őket, mert készen vannak, mindannyian tudták, hogy ez volt szakmai életük csúcsa, ennél jobb már nem lesz, innét csak lefelé vezethet az út. Nem azt akarom mondani, hogy ugyanez a színvonal szólalt meg tegnap a Metropolitan előadása során, de mégis: ahogy vége volt a harmadik felvonásnak, ahogy újra meghallotta az ember azt a furcsa, hideg, valamilyen, rejtélyes okból tényleg ezüstösen csillogó, űrközeli hangokat a zenekarból… Biztos van rá magyarázat, fémhangszerek szólnak, celesta és harangjáték, fuvola, hárfa, ilyesmi. Szóval még egyszer megszólalt ez az ezüst hidegség, és végre megértettem, miről is beszélt annak idején Barbara Bonney.
Azért örülök, hogy nem jött a busz.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.