Ifjú kezekben élnek

Mintha az est tervezett karmestere nem ért volna rá, azért elküldte maga helyett az unokáját, ő is tud vezényelni. Vezényelni mindenki tud, ha a Philharmonia Orchestra játszik.

Tényleg vicces, mennyire fiatal Santtu-Matias Rouvali, illetve annyira azért nem fiatal, közelebb van a negyvenhez, mint a harminchoz, de nagyon gyereknek látszik, az egész koncertnek ettől van valami karmesterverseny-hangulata, ifjak mondják meg a harcedzett véneknek, hogy hogyan is kell Beethovent játszani. De megmondják. Vagy nem is tudom, a III. Leonóra-nyitány pont olyan, amilyennek lennie kell, amilyen lenni szokott, ha már ez is baj, akkor tessék Beethovennél reklamálni. Bartók 1. hegedűversenye ennél már bonyodalmasabb dolog, maga Bartók is elvolt nélküle, amit szeretett benne, azt átemelte a Két arckép című művébe, amit valószínűleg nem tartott nagyon fontosnak, azt most azért hallgatjuk, mert mégiscsak Bartók, és annyira kevés 20. századi versenyművet tudnak játszani a hegedűsök. Mintha sikerült volna elkapni Bartók alkotói életében az utolsó pillanatot, amikor már tudja, hogyan kell csinálni, de még nem tudja, miért. Már zeneszerző, de még nem Bartók. Vagyis, ilyenkor, szép előadásban, Baráti Kristóffal lehet tudni, hogy igen, Bartók, benne van mindaz, amiből később a nagy művek keletkeznek, de mintha csak ettől volna érdekes, az hitelesíti, ami utána történt.

Utána Sibelius, akire még mindig úgy nézünk, meglepetten, hogy ja, ő is van. Ja, ő is jó. Játszhatják akármennyit a világban, nálunk egyelőre tartja magát a ritkaságok között, mintha még mindig azt gondolnánk, hogy Sibelius csak valami nemzetek fölötti zenei igazságosztás nyertese: minden országnak kell, hogy legyen nagy zeneszerzője, nekik Sibelius. Mikor lesz nekünk? Nem zeneszerzőnk, Sibeliusunk. Úgy értve: mikor lesz a miénk?