Minden Benny Goodman-lemezemet szeretem, nem mintha nagyon sok volna, de mégis van mindenféle változat, combo, bigband, szextett. Meg a klasszikus, azt szeretem a legkevésbé, a Mozart Klarinétverseny az egyik oldalon, a klarinétötös a másikon. Elég rémes a végeredmény, Goodman túl hangos, túl harsány, nem mindig tartja a tempót, a klarinét hangja vaskos. A zenekar ugyan a Boston Symphony, a B oldalon a zenekar tagjaiból alakult vonósnégyes működik közre, de sápatag és vérnyomástalan, mindkét darab arról szól, hogyan lehet elbeszélni egymás mellett, nem reagálni a másik megoldásaira. Persze ez is érdekes. A rossz emlékek ellenőrzése végett tegnap újrahallgattam, és nincs meglepetés. Tényleg ilyen.

Hanem a szextett! Nemcsak Benny Goodmanról híres, hanem Lionel Hamptonról is, ő vibrafonozik, Fletcher Henderson zongorázik. Ez már a nehéz évek, 1939 és 1941 között, nem volt elég pénz, a bigbandek felbomlottak, de Goodman adaptív személyiség volt, ha nem lehet sokan, akkor játszunk kevesen, úgy is tudunk. A lényeg azonban a gitáros, Charlie Christian.

Nem egyeznek az emlékek, hogy kinek az ötlete volt bevonni egy gitárost is, olyat, aki szólózik, nem akkordokat pöntyög. Állítólag bemutatták a huszonéves gitárost Goodmannek, akinek nem tetszett, mert bénán öltözködött. Lehet. A megmaradt fényképeken Charlie Christian már mindig öltönyben van, nem olyan menőkben, mint Goodman, de csinos. Akárhogy is volt, elkezdtek játszani, és Christian maradt a társaságban, nemcsak maradt, de főszereplő lett, vele és általa került az elektromos gitár a jazzbe, őt folytatja mindenki, Wes Montgomery, John Scofield, Pat Metheny és tovább, ha van tovább. Volt ehhez huszonhárom éves, vézna, szemüveges,  tüdővészes. Két év múlva meg is halt, mint aki teljesítette a küldetését. A sírja Texasban van, de mivel jeltelen sírba temették, az emberek évtizedeken át rossz helyen rótták le tiszteletüket. Mostanra már kő jelöli a pontos(?) helyet, ha van ennek bármi jelentősége.