Lehet, hogy csak bebeszélem magamnak, de mindig az az alapélményem a Katona József Színházban (a pestiben, nem a kecskemétiben), hogy ott már mindenki rég nyugdíjba ment. Nem arról van szó, hogy ne lennének fiatalok a társulatban, az igazi nyugdíjkorúakat most csak Szacsvay László képviseli, aki egyébként tényleg mást se csinál, mint furcsa arcot vágva téblábol a deszkán, mintha még sokkal öregebb volna. Arról sincs szó, hogy ez valami szörnyű nagy baj volna, egyszerűen ez az alapélmény: már minden lényeges megtörtént, minden előadás arra emlékezik, hogy mekkora nagy királyság volt itt azelőtt. Még csak azt sem mondom, hogy ezt az állapotot nagyon könnyű volna fenntartani, ahhoz is sok energia kell, hogy az elmúlt idők érzékeltetve legyenek, azt meg végképp nem tudom, hogy aki ma megy először el a Katonába, az is ezt érzi-e. Vagy olyan már nincs is, aki először menne?

Most épp olyan darabot is játszanak, ami tökéletesen illik ehhez az érzéshez, a Cseresznyéskertet, még azt is beleillesztik a szövegbe, hogy igazából ez nem is cseresznyés, hanem meggyes kert, de Morcsányi Géza sem állt ellen a szép szónak, jobban fáj, ha cseresznyefákat vágnak ki, mintha meggyfákat. És minden nagyon jó, a forgószínpad, gondolom, az este végén úgy járnak a színészek a szárazföldön, akár a matrózok, mégis mozog a föld, mégsem haladunk előre. Jó ez, nem is kell győzködni magamat, hogy jó. Jönnek a szőke és roppant barbárhadak.