Van ez a híres Leroy Anderson-zenemű, ha szabad ilyen nagy szót alkalmazni egy kétperces darabra, amit nem Webern és nem Kurtág György írt. Vidám kis könnyű szimfonikus, egy érdekes szólóhangszerrel, az írógéppel. Tényleg csodálatos, hogy ez az irodai eszköz, és annak hangja, vagyis a használatának ritmusa valakiben ihletet gerjesztett, és elkészült ez a darab. Természeténél fogva jobban megél lemezen, mint koncerten, vagy legalább erősíteni kellene az írógépet, különben nem hallani jól a szimfonikusok között, de azért játsszák időnként, ifjúsági hangversenyeken, vagy nyári, vidám esteken, mindig siker.

A kérdés az, hogy vajon meddig. Az írógép, mint használati tárgy, gyakorlatilag megszűnt, kiszorította a számítógép, nem fogják tudni unokáink, hogy mi az a bigyó, amit csépel a bácsi, és mi ebben az egészben a vicc. Aki ma korszerű akar lenni, az nyilván a mobiltelefon csöngését próbálja meg zeneműsíteni. Közben meg látom, hogy a vonatot még ma is si-hu-húnak mondják a gyerekeknek, pedig a mai villanymozdonyok nem sihúznak, nincs bennük ez a ritmikus üzemelési mód. De a rutin vagy az emlékezet tartósabb, mint a valóság, talán még most is vannak anyukák, akik, si-hu-húra nevelik gyermeküket, és talán a gyerek is így adja majd ezt tovább. A gőzmozdonyt a gyereknyelv őrzi meg, az írógépet a klasszikus zene. De ki menti meg a mobiltelefont?