Obi-Wan Kenobi

Lehet, hogy ez valami naiv elképzelés a világról vagy a zenei élet mindennapjairól, de ha az ember tudja, hogy Schumann 2. szimfóniájának a kezdete elég kényelmetlen a fúvósoknak, akkor az teljes képtelenség, hogy az érintett muzsikusok addig-addig gyakorolják ezt a részt, amíg az nem megy hibátlanul? Vagy nem akarom az igényeket a csillagos egekig emelni, de akkor addig, hogy csak egy gikszer legyen benne? Mert így úgy érzi az ember, hogy nem veszik őt komolyan, hogy ki vagyunk zökkenve, pedig még bele sem zökkentünk. Meg hogy mennyire kár ezzel vacakolni, amikor egyébként szép az előadás, szép az este, Francois Leleux vezényel és oboázik, és láthatóan magával ragadja a művész a közönséget is, a zenekart is, mindenki boldog, de azért van, aki szabotál.

A magam részéről boldog vagyok a zenekari ültetéssel is, hogy a hegedűsök a pódium két szélén ülnek, így a Mozart-szimfóniában jobban elválik az első és a második hegedű szólama. És tetszik, ahogy Leleux elfújja az áriákat, saját átiratában. Nem azt mondom, hogy a világ legelmésebb zenei mutatványa, de azért nem is simán az énekszólamot oboázza el, a Don Giovanni Szerenádban például az első hegedű penget, Leleux játssza az énekszólam elejét, aztán ő penget, mármint ő játssza a kíséretet, és az első cselló játssza a dallamot. Jó ez.

Ha nagyon akar valaki szenvedni, akkor mondhatja, hogy azért ez a Mozart-hangzás nem a legszebb, ha már ennyien vannak, lehetne valahogy melegebb a tónus, vagy hogy a Schumann-szimfónia a harmadik tétel alatt kicsit kinyuvad, elfogy a lendület az előadásból, de így is volt két emlékezetes tételünk. Mínusz a kezdés.