Voltaképpen ez mindig foglalkoztatott, a katonai hódítás, és annak értelme. A másnap. Az ókori hódításokat még érti az ember, jönnek a rómaiak, elvisznek minden és mindenki mozdíthatót, rabszolgává teszik az embereket, de erre szükségük is van. Jó, aztán csak jönnek ebből is a gondok, valakik ottmaradnak a meghódított területeken, helyőrséget kell otthagyni, a katonáknak szórakozás is kell, cirkuszt és színházat kell építeni, csatornázni, és így tovább, itt sem biztos, hogy megéri a befektetés. A későbbi korok azonban már kész rejtély. Mit gondolt Napóleon? Hogy majd franciák fognak élni Moszkvában? Franciául fognak beszélni, amúgy is franciául beszéltek, legalábbis az arisztokraták, ha nem nyúl bele a dolgokba, talán magától francia nyelvűvé vált volna az egész orosz birodalom, kedves jobbágy, cher paysan, legyen olyan jó, és hajtsa ki az állatokat, ellenkező esetben ötven ütést mérek önre avec un baton. És így tovább, Hitler azt képzelte, hogy most elsétálunk a Diadalív árnyékában, és egy emberöltő múltán a franciák mind németek akarnak majd lenni?

Hogy Napóleon mit képzelt, azt egyébként elég pontosan lehet tudni, a Háború és béke is idézi az emlékiratot, amelyben ezt írja: „Ráérő időmben, öreg napjaimat arra szenteltem volna, hogy a császárné társaságában, míg fiam az uralkodást tanulja, igazi falusiakként, saját lovainkon bejárjuk az ország minden zegét-zugát, meghallgassuk a panaszosokat, igazságot tegyünk, és mindenféle emlékműveket emeljünk, jótéteményeket osztogassunk.”

Minden tiszteletem mellett sem tudok mást mondani, mint: ez hülye.