A virágok nyelve

Portugálul kellene tudni. Ha jól tudom, ez már régi vágy, Babits is erre panaszkodott, amikor A lusiadákról írt kritikát, nem tudja az eredetivel összevetni a magyar fordítást, de most ott egy újabb ok, Mísia koncertje a Müpában. Az ember azt érzi, hogy a szöveg a fadónak elválaszthatatlan része, mégis tudni kellene, hogy mi baja van ennek az asszonynak, hogy olyan bánatosan énekel. Szívesen szomorkodnánk vele, vagy nyújtanánk vigaszt, de épp a lényeget nem értjük. Lehetne tenni ellene, a díszlet például vetített, ha nem feltétlenül Mísia festett arcképét vetítenék rá, akkor már beljebb volnánk valamivel, de ez nem rajtunk múlik. Hosszúnak ígérkezik az este.

Aztán nem volt annyira-annyira hosszú, mert Mísiának saját állítása szerint két részből áll a lelke, van egy portugál, fekete ruhás, jajongós, és van egy spanyol, almodóvaros, bőrdzsekis, flitteres gatyában. Az utóbbit jobban szeretem, kicsit derűsebb, beszélgetősebb, változatosabb, mint a kesergő másik. Mísiának hangja is van, furcsa módon az nem kétféle, klassz, mély, mediterrán hang, nagyon nem tud vele bánni, sok színt nem hoz ki belőle, és sokszor hamis. Néha nagyon hamis.

Volt egy minimális reményem az esttel kapcsolatosan, hogy legalább az kiderül, hogyan kell kimondani a fado szót. Az a baj, hogy ha Mísia angolul beszélt, akkor fádónak mondta, ha portugálul énekelt, akkor viszont inkább fádunak. Amire viszont egyáltalán nem készültem: kiderült, hogy mondják portugálul azt, hogy cha-cha-cha. Sa-sa-sa.