Még hatot kell aludni, és itt az új Wes Anderson-film. Kicsit, persze, megjátszom magam, mert én már láttam, vagy majdnem láttam, a végét nem, szóval mégis hatot kell aludni, és le lehet feküdni délután is.

A lényeg az, hogy csoda. Ha jól számolom, hárman maradtak, klasszikus értelemben vett filmrendezők, akik önálló világot teremtenek, sok emberhez szólnak, és ők szólnak, nem arról van szó, hogy ez is egy mesterség, megmondani, hogy itt legyen a kamera, oda álljon a színész. A (ha jól számolom) három pedig Scorsese, Tarantino és Wes Anderson. Lehet, hogy másnak van más, irigylem érte.  

Mondhatnám, persze, hogy azt is irigylem, aki még semmit sem látott az Asteroid Cityből, még minden előtte áll, csakhogy ez nem olyan film. Ezt ezerszer is, vagy nem tudom, ötször biztosan meg lehet nézni. A Rigolettóra sem mondja az ember, hogy már láttam, tudom, mi fog történni. Valamikor, amikor még nem volt annyi átfedés a tévé és a mozi műsora között, lehetett vetélkedni, ki hányszor látott valamit. A Mackenna aranyát hatszor. A Volt egyszer egy vadnyugatot nyolcszor. És Az ötös számú vágóhíddal álltam elég jól, kilenc moziban megnézéssel, de abban Glenn Gould zongorázott. Meglátjuk, meddig jutok az Asteroid Cityvel. Kilenc talán nincs benne.