Gondolom, ez is a korral függ össze, hogy az ember nem ott van, ahol éppen van, úgy értem, más jut eszébe, régi élmény, amely szinte olyan erős, mint az új, az aktuális. Nézem a Metropolitan előadását, és Gregor József jut az eszembe, hogy ő ezt hogyan csinálta. Nem azért, mintha ő lett volna a legnagyobb vagy legjelentősebb Sarastro, akit életemben láttam, hanem… - nem tudom. Másnap Julia Lezhneva énekelt az Operában, többek között egy Händel-motettát, és megint Gregor jutott az eszembe, pedig a két énekes között nagyobb különbséget nehéz volna elképzelni, az egyik nő, a másik férfi, az egyik csöppnyi, a másik elég méretes, az egyik szoprán, a másik basszus, és így tovább. Mondjuk, amit énekelnek, az ugyanaz, Händel szokásos takarékosságával újrahasznosította az Agrippinából Claudius császár áriáját a motettában (vagy fordítva, nem tudom, melyik mű volt előbb készen), ami itt Ó, édes éjjel, az harminc éve a Zichy kastély udvarán Jöjj, te drága volt. Kevesen (?) sejtették, hogy a statisztaként közreműködő fecskefészek frizurás legényből valamikor az Operaház igazgatója lesz. Egyszer majd ezt is megírja valaki operának, csak sajnos nem Händel.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.