Tudom, hogy most is vannak, akik fenntartásokkal élnek a lemezek, vagy bármiféle rögzített zenei előadással kapcsolatban, pont a lényeg hiányzik belőlük, az élet, a pillanat, a mindig más. Van egy elég élénk emlékem, még pályakezdő koromból, Bächer Iván akart lebeszélni a lemezkritikákról, nem érdemes foglalkozni velük. El is mondta, hogy miért. Az apja, Bächer Mihály zongoraművész kínlódott a stúdióban valamelyik Beethoven-szonátával, nem jött össze, nem jött össze, újra és újra nekifutott egy résznek, de csak nem sikerült hibátlanul, amíg aztán közbe nem szólt a zenei rendező: hagyja, művész úr, ennyiből már megcsináljuk.

Engem ez igazán soha nem zavart, ha egy interpretáció érvényes, akkor végeredményben teljesen mindegy, hogy egyben vették föl, vagy 252 darabból állították össze, inkább csodálatom, hogy a test legyőzhető, az ujjak fáradása kivédhető. Nyilván jönnek aztán csalódások, kiderül a nagyszerű lemezlovagról, hogy élőben használhatatlan, de ez nem tipikus. Vannak persze példák, a karmester Wolfgang Gönnenwein meg sem közelítette önmagát a pesti koncertjein, Mitsuko Uchida is meglepte a Müpa-közönséget, hogy ja, ez ennyire halk, Bocellire is emlékszem az Erkel Színházban, kellett kis idő, amíg megjöttek a tapsok.

A lemez ebben tényleg becsapós. A hangerő tekintetében. Egy régi Ghiaurov-lemezt hallgattam mostanában, szédület és bődület, és nagyszerű, és érett, pedig a borítón azt írják róla, hogy „a fiatal bolgár basszista”, de mintha a művészete egyik fontos összetevőjét, hogy milyen káprázatos erejű a hangja, nem lehetne lemezre venni. A hangfelvételen mindenki körülbelül egyforma erővel szól, de Ghiaurovnál a lényeg mégis az, hogy mennyire nem egyforma az ereje a környezettel. Egy zürichi Sevillai borbély-előadásban énekelte Basiliót, van az ötös a második felvonásban, Buona sera, mio signore, mindenki elénekli egymás után ugyanazt, De amikor Ghiaurovra került a sor, mintha valaki feltekerte volna a színházban az általános hangerő-gombot, összerezzent az ember, hogy emberi testből ilyesmi természetes körülmények között is előtörhet. Amiben, persze, nem az volt a lényeg, hogy mekkorát tud ordítani a vén maestro, hanem hogy ezzel a hatalmas hanggal is úgy tud bánni, mint más a maga kicsi orgánumával. Nagy dolog beállni a füredi mólóhoz, de vitorlással könnyebb, mint egy anyahajóval.