Csótányok menedéke

Kilencre jönnek a csótányirtók, nem mintha olyan vészhelyzet volna a lakásban, csak irtanak az egész házban, és az ember nem mer kimaradni az általános mérgezésből, nehogy a hatlábúak fölfedezzék maguknak ezt a kis virányt, és szorult helyzetükben ide vonuljanak vissza. De hát miért viszolygunk annyira ettől az állattól? És nemcsak egyéni szinten, mert arra biztosan van magyarázat, főleg, ha rálép valaki, és kijön a csótányból az a fehér valami, de mintha művészetileg is közellenség volna, minden képzelt atomtámadás után ők a túlélők. Nem is beszélve Gregor Samsáról, aki nyugtalan álmából fölébredve szörnyű féreggé változva találta magát az ágyában.

Akár szerethetnénk is a csótányt, végül is szegről-végről rokonunk, és ő is olyan sikeres faj, mint az ember, sőt, még sikeresebb, ha jól tudom, már a dinoszauruszok idején is így néztek ki, mint ma, ügyesek, ellenállók, mindent megesznek, majdnem mindent kibírnak. Mégsem szeretjük. Én sem, nem azt állítom, hogy szeretettel nézném őket, inkább csak elvi a rokonszenv.

Furcsa módon a zene nem osztozik a világ csótányellenességében. A leghíresebb csótánydal a La cucaracha, vidám mexikói népi ének a csótányról, amely nem tud járni, mert hiányzik a két hátsó lába. Azon még lehet vitatkozni, hogy ezt pozitívan értik-e, mert egyes magyarázatok szerint cucarachának a mexikói forradalomban megbuktatandó Victoriano Huerta elnököt nevezték. A napokban viszont hallottam egy igazi csótánybarát dalt, az előadó Miya Folick, aki keserűen, de határozottan állítja, hogy csótány, akit nem tud megölni (feltehetően) a szerelme.

Most már mindegy, kilencre jönnek a gyilkosok.