Szép feje kigyúl

Ismerik és szeretik azt az Ady-verset, hogy A ló kérdez. Nem annyira ismerik és szeretik, mint a Góg és Magógot, bár szerintem az emberek elsöprő többségének fogalma sincs arról, ki az a Góg és Magóg, akiket Ady éppúgy a felmenői közé sorol, mint utóbb Dózsa Györgyöt, de ez most mindegy. A ló kérdez is népszerű, jól szavalható, emiatt szeretik a színészek is, rövid is, emiatt is szeretik a színészek. Annak ellenére, hogy rövid, mégis van benne egy bizonytalan szó, a harmadik sor elsője, hol döcögöknek, hol kocogoknak írják, nem olyan nagy a különbség, de azért furcsa. Viszont van benne még egy fontos szó, az ellovan, az embernek az az érzése, hogy a rímkényszer szülte, erre aztán tényleg illik a következő sor végén a lovam, de hát így könnyű verset írni.

Már ha tehetséges az ember, és ilyen szavak szaladnak ki a tollán, mert nekem ez pont olyan, mint az eliramlik a Szeptember végénből. A lényeg, persze a ló kérdése, hogy mi lesz ebből, tekintetes úr, mindig föltehető, ha az embernek balsejtelmei vannak, és az embernek többnyire mindig vannak balsejtelmei.

A vers épp a Szépművészeti Múzeumban jutott eszembe, az újralátogatott Csontváry-kiállításon, az utolsó Csontváry-kép előtt. Tengerparti sétalovaglás vagy Lovasok a tengerparton a kép címe, az van rajta, ami a címe, lovasok a tengerparton. Csakhogy a bal alsó lovas nem fért föl a vászonra, a ló patája már nincs a képen, viszont a ló éppen kérdez. Úgy értem, hátrafordul nyakból, lehet vitatkozni, hogy a lovasa felé, vagy inkább a nézőre néz, és éppenséggel azt is mondhatná, hogy mi lesz ebből, tekintetes úr.

Meg is néztem, hogy olvashatta-e Csontváry Adyt, ezt az Adyt. Éppenséggel olvashatta volna, de már későn. Az Ady-vers 1913-ban jelent meg, a Nyugat 4. számában. Csontváry élt, de már évek óta nem festett, a Tengerparti sétalovaglás 1909-ben készült el.

Pedig mekkora fölfedezés lehetett volna!