Mint azt körülbelül mindenki tudja, háromrészes Arnold Schwarzenegger-portré megy a Netflixen, epizódonként mutatva be a háromszoros sikertörténetet, Arnold a sportoló, a filmszínész és a hazafi. Jó, tulajdonképpen jó. De körülbelül az első rész felénél egyre inkább piszkálja a nézőt valami: mit akarnak itt megetetni velünk? Hogy van egy ilyen ürge, aki ha kitalálja, hogy ezt vagy azt akarja csinálni, akkor az úgy is lesz? Arnoldnak minden sikerül? (Épp valami hasonló címmel megy a Friderikusz-podcast: Akinek minden sikerül. Ez viszont Náray Tamásról szól, így ha valaki arra a gondolatra jut, hogy Náray Tamás a magyar Schwarzenegger, az szép, messze ívelő eszmefuttatásba kezdhet.) Nem lehet, hogy egy Schwarzenegger-sorozatot akarnak most ránk sózni, csak már azzal sem fáradtak, hogy a Schwarzenegger játszotta főhősnek kitaláljanak egy másik nevet, se nem Conan, se nem Terminator, hanem maga Schwarzenegger?

De, lehet. Attól, persze, még érdekes a három rész, Schwarzeneggert egyáltalán nem ejtették a fejére, mondja, fölmondja a szöveget saját magáról, hogy igen, nekiláttam, csináltam, nem adtam föl, és tessék megnézni, mire jutottam. A dolgokat el kell adni, és végül mindennek kiderül az értéke, az enyém, mármint Schwarzeneggeré elég magas, sok száz millió dollár.

Minden ember egyenlő? Haha.

Engem persze jobban foglalkoztat az, hogy miképpen lett egy ilyen ember, aki se nem szép, se nem tehetséges (legalábbis a szó hagyományos értelmében) világjelenség, szép is és tehetséges is. A keserűek nyilván azt mondanák, hogy pénzkérdés az egész, ha valaki azt gondolja, hogy Arnoldba fektet tízmillió dollárt, és a végén kivehet belőle százmilliót, akkor az el tudja érni, hogy a világnak megváltozzon a véleménye arról, hogy mi a szépség és mi a tehetség. Lehet. De kell, hogy valami mélyebben fekvő oka is legyen annak, hogy eljönnek a nyolcvanas évek, és egy ilyen eltúlzott lény válhasson példaképpé. Arnold Schwarzenegger mintha nem az erő kultusza volna, hanem a fogyasztásé, vagy inkább a túlfogyasztásé, rengeteget eszel, hogy ekkorára nőj, (persze, rengeteget súlyzózol is hozzá), akkora darabot hasítasz ki a világból már a puszta lényeddel, amekkorát mások nem tudnak, hozzá hatalmas autóval jársz, hogy egyáltalán beleférj, a hatalmas autó száz kilométerenként negyven litert fogyaszt, akkora házban laksz, hogy biciklivel kell elmenni a vécére, és így tovább és tovább. Azt még Schwarzenegger is idézi a filmben, hogy előtte Al Pacino meg Dustin Hoffman volt a filmsztár, csupa kicsi, törékeny férfiú.

Máig nyögjük ezeket a vidám nyolcvanas éveket. Eszemben sincs azt mondani, hogy minderről Arnold Schwarzenegger tehet, de szimbólumnak megteszi. Viszont ha nem szimbólum, hanem példakép…

Mondok mást. Schwarzenegger nem az erő kultusza, hanem a mutatott erőé, az erő látszatáé. A testépítő nem verekedőművész, hanem izomtömeg, nem üt, hanem feszít. Mondhatni, hogy az erőszak fékje, nem érdemes odaállni vele vitézkedni, mert ha az ember győz is a végén, elég súlyos csapásokat kell elszenvedni. De ha túl sokan feszegetik az izmaikat egy szobában, abból előbb vagy utóbb mégis verekedés lesz, nézzük, mit érnek ezek az izmok valójában.

Mondtam, hogy máig nyögjük.