Nyári szünet

Csak kérdem, nem állítom. A Wagner-napokról van szó, évi rendes boldogságunkról és csalódásunkról, hogy nem remekelt az óriás, mármint termetre óriás Siegmund, Stuart Skelton, vagy legalábbis egy ekkora testből az ember nagyobb és hősibb hangot remél. Ha már óriás, vannak balsejtelmeim a ma esti óriással, Lukasz Koniecznyvel kapcsolatban, és nagy örömmel ismerem majd el, ha jobbat kellett volna sejteni. Maradjon minden, ami a lényeget illeti, csak legyen még több, még hosszabb.

Leszámítva a szünetet. De ezt is csak kérdem, nem állítom, hogy vajon tényleg szükség van-e ennyire? Ötven percekre, órákra szakadnak meg az előadások, bayreuthi mintára, csakhogy a Müpa nincs felkészülve erre, kígyóznak a sorok a kávéházi részeknél, és hogy milyen kávét adnak, arról jobb nem beszélni. Még jobb nem inni belőle. Amennyire látom, kevesen ebédelnek vagy vacsoráznak, ők is inkább csak kínjukban, hogy gyorsabban teljék az idő, annyi zöld pedig nincs az épület körül, hogy valamiféle pikniket lehetne ott rendezni. Cserébe A walkür négytől tízig tart, pedig az, ugye, viszonylag normális hosszúságú opera, ha a szünet is ennek megfelelő volna, kezdhetnének ötkor is. Egy óra alatt az ember, ha ottmarad, ha elmegy, mégis kiszakad a zenéből és a történetből, a zenészeknek mindent újra kell indítaniuk, ezzel az erővel adhatnának naponként is egy felvonást.

Persze, ha miattuk van a nagy pihenő, ha a hegedűsök harcolnak a karjuk leesése ellen, vagy Fischer Ádám táplálkozik bőségesen két felvonás között, akkor vissza az egész.