Wes és Wagner (és Marlon)

A véletlen tette egymás mellé számomra, számunkra az új Wes Anderson-filmet és az idei Wagner-fesztivált, de ha már egymás mellé tette, kínált hozzá új és közös tanulságot. Lehet, hogy csak nekem új.

A technikáról van szó, ami összetart egy nagyméretű művet. Wagnernél a méret még a szokottnál is nagyobb, nem egyszerűen egy ötórás operáról van szó, de négyről egymás után (igaz, a Rajna kincse csak szerény háromórás, de egyben). Ha valamit csodálni tud Wagner agyában az átlagember, az épp ez a gondolkodás, az operákon átívelés, hogy a Rajna első percében már tudja, hogy fog végződni ez az egész tizenhat óra múlva. A vezérmotívumokra gondolok, hogy mindennek és mindenkinek van zenéje, ez a Walhalla, ez az arany, ez a kard, ez a ködsüveg. Minél többet azonosít az ember, annál több újat talál, kisebb motívumokat, apróságokat, amelyek összetartják a nagy egészet, mint a gerendák vagy gerendákban a szögek. Azt egyáltalán nem tudom megmondani, hogy vajon ezt jelenti-e, vagy egyáltalán közelebb visz-e ez a teljes mű megértéséhez, vagy csak valami technikai elem, inkább eltávolít, mintha úgy olvasnánk a Bibliát, hogy a vesszőket számolgatjuk a szövegben.

Wes Anderson az Asteroid City című filmben nem motívumokkal dolgozik, hanem színekkel, képekkel, párbeszédekkel, de keretekkel is, utalásokkal is, amelyeket vagy fölismerünk vagy nem, vagy épp fölismerjük, hogy ez valamire utal, de nem tudjuk, mire. Mondok egy példát. Az Asteroid City elején egy fiatal színész elmegy a drámaíróhoz, mondhatni rátör, otthonosan viselkedik a lakásában, betör egy ablakot, majd elkezdi mondani a szerepet, amelyet meg szeretne kapni. a drámaíró két mondat után leállítja: maga zseniális. Nem mondom tovább, így is gyötör a lelkiismeret, hogy túl sokat mesélek el a történetből. (Nem.) Jó úgy, ahogy van, de nem úgy van, ahogy van, hanem nagyon is határozott utalás egy másik színész és egy másik drámaíró találkozására. Marlon Brando ment el így Tennesee Williamshez A vágy villamosa előtt. Először vissza akarta utasítani Stanley szerepét, de aztán mégis vállalta, és Elia Kazan mondta neki, hogy látogassa meg a szerzőt. A lakásban teljes felfordulás volt, folyt a vécé, nem volt áram, így Brando először nekiállt, megszerelte a vécét, megpatkolta a biztosítékokat. Aztán elkezdte mondani a szöveget, Williams meg harminc másodperc után biztosította őt a zsenialitásáról.

Az továbbra is kérdés, hogy ha ezt tudjuk, akkor közelebb vagyunk-e a film egészéhez, de legalább értjük, hogy ez valami, amihez érdemes közelebb kerülni.