Önmaga árnyéka

Csak jövő heti filmbemutató lesz a Caravaggio árnyéka, így talán korán kezdem a lebeszélést, de valószínűleg nem is lesz akkora roham a pénztáraknál. Tulajdonképpen furcsa, mert a történetekre volna igény, és Caravaggiónak elég regényes volt az élete, nem is először viszik filmre. Derek Jarman persze filmebb változat volt, még ha elég különös, hogy Caravaggio a saját nevét sem tudta rendesen kimondani, és mindig karavádzsiónak nevezte magát.

Legalább a kiejtéssel nincs most baj, hiszen olasz a film. Igaz, én szinkronizálva láttam, de annyira szinkronizálták, hogy még a Santa Maria del Popolót is a nép Szűz Mária templomának mondták benne.

Legalább informatív vagy valamennyire az, körülbelül lehet látni, hogy nem volt könnyű Caravaggio élete, ha ez valami. A rendező Michele Placido, kicsit úgy dolgozott, mint a Jókai-filmekben Várkonyi Zoltán, fenntartott magának egy finom mellékszerepet, amellyel megmutathatta színészi kvalitásait, de ő még felléptette fiúgyermekét, ő Ranuccio Tomassoni, akit megöl Caravaggio. (A fiú anyja, nem a filmben, hanem az életben az az Apollonia, akit felrobbantanak A keresztapa első részében.)

Meg nem nézném még egyszer, de ki lehet bírni. Aki nem szereti Caravaggiót, ettől sem fogja megszeretni, aki szereti, ettől sem fogja megutálni. És biztosan vannak néhányan a két véglet között.