Önaktkép

Mind úgy gondoljuk, hogy a portréfotós első feladata az, hogy az alany jól érezze magát. Mert hogy többnyire a kamerának a rossz oldalán állunk, azok vagyunk, akik rosszul érzik magukat, ha ránk mered a cső, szenvedünk, hogy a végén olyan kép készüljön rólunk, mi nem is tetszik. Akkor legalább a szenvedés ne legyen végtelen, feledtessék el velünk, hogy mi vagyunk a modellek.

Erre mondja azt Annie Leibovitz, hogy már miért kellene a modellnek jól éreznie magát? Amiben van igazság, mert melyik képen van az igazibb arcunk, amikor otthon pöffeszkedünk a kényelmes karosszékben, vagy amikor kidobnak egy repülőgépről akaratunk ellenére, és épp földet érünk ejtőernyővel a dzsungel közepén? Talán mindkettő igaz.

Helmut Newton mindenesetre az első változat híve volt, legalábbis úgy tűnik. Egy filmet néztem róla, a film maga is szerencsés dolog, amikor bejöttek a videókamerák, Newton felesége, akit igazából June-nak hívtak, de Alice Springs néven maga is fotográfus volt, elvitte a férjét egy boltba, válasszanak kamerát. Nem megy, mondta Newton, én fotós vagyok, nem filmes. Mire June mégis megvette a kamerát, de magának, ezzel fogja dokumentálni a férje munkáit. Mikor a milánói Helmut Newton kiállításon a vetítéshez értem, épp Pavarotti énekelte az Una furtiva lagrimát. És a mozgóképen épp Pavarottit fényképezte Helmut Newton. Szenvedtek mindketten. Pavarotti frakkban, gyere be, tárd ki a karod, de közben legyen zord az arcod, mégis ez valami operai jelenet. Jó lett, de Pavarotti nem érezte kényelmesen magán. A következő képsorokon már saját ruhában volt, az azt követőn már nála volt a fényképezőgép, látszik, hogy dolgozik Newton, oldja a hangulatot, beszél, kérdez, válaszol. A végén aztán vesz egy nagy levegőt, és leveszi az ingét. Ha ez kell, hát legyen.

Mit meg nem tesz az ember egy jó képért. Ámbár ezt a képet már nem is Helmut Newton készítette.