Annak ellenére, hogy nyolcvanhárom éves… Biztosan ilyen mondatokkal kezdődnek az élménybeszámolók a Tom Jones-koncertről, pedig a lényeg nem az annak ellenére, hanem az éppen azért. Azért volt jó, mert nyolcvanhárom éves. Meg, persze, azért is, mert a hangja megmaradt, vagy legalábbis jó sok megmaradt belőle. Ami meg elment, azért, ha nem is mondom, hogy nem kár, de kiegyensúlyozza, kiügyeskedi. Szóval a felső tartományban van egy kis vinnyogás, egy kis óvatoskodás, néha hamis, na jó, nem is néha, a levegő fogyóban, de ő az. Ő énekel.

Nem egyszerűen egy kivételesen hosszú pálya, amire visszanézünk és visszahallgatunk, az első nagy slágert 1964-ban vette föl, a legutóbbi album 2021-ben jelent meg, és listavezető lett, így ő lett minden idők legidősebb listavezető albuménekese Angliában. Nem én vagyok ennyire tájékozott, ezt mind elmondta a koncerten.

Ezért mondom, hogy nem annak ellenére, hanem éppen ezért.

Végigszaladunk az elmúlt hatvan éven, és nemcsak attól esik le az ember álla, amit és ahogy énekel. De attól is, ez tényleg zenei koncert, jól játszanak, a feldolgozások azért nem feltétlenül jobbak az eredetinél, vagy vannak hiányzó hangszerek, mint a Delilah-ban a trombita, de nem vendéglátói az előadás. És közben olyanokat mesél, hogy amikor Elvisszel együtt (egy időben) léptünk fel Las Vegasban, kitalálta, hogy menjünk el valami koncertre. Ki játszik, aha Chuck Berry. Mondom, oké. Chuck Berry nyomta, Elvis meg rám nézett. Mutatja, hogyan, ez az, amit a Latabárok úgy hívtak, hogy nagy rököny. Aztán Elvis azt mondta, hogy figyelj, ő a rock and roll királya.

Elvis és Chuck Berry már nem jöhet, de Tom Jones itt volt.