Kíváncsi vagyok, hogy a szuperhősös mozik mintájára lesz-e szupertudósos film is, amikor együtt keres valamit Langdon professzor és Indiana Jones. Ez az utolsó vagy legutóbbi Indiana Jones már majdnem az, a történetet akár Dan Brown is írhatta volna, álkulturális események és néhány félreértés. A film maga sem csinál titkot a két tudós rokon voltából, van egy kifejezett idézet az Angyalok és démonokból, ahogy dominószerűen dőlnek egymásra a szekrények.  Az ember nem is tudja, hogy örüljön vagy aggódjon emiatt. Úgy értem, azt saját füllel hallottam, amikor valaki az Utolsó vacsorát nézte, nem az eredeti Leonardót, csak egy falvédőre hímzett változatát, és azon töprengett, hogy tényleg, ki is volt az a nő az utolsó vacsorán? Ami nyilván Dan Brown és A da Vinci-kód hatása. Ha most majd valaki azon agyal, hogy Arkhimédész melyik törvénye is volt az időugrással kapcsolatos, akkor győzött a hülyeség.

Utolsó vagy legutóbbi Indiana Jones-film, az majd kiderül. Még az sem egészen biztos, hogy az utolsó vagy legutóbbi John Williams filmzene, a komponista el sem akarta vállalni, aztán azt mondta, ír néhány témát hozzá, aztán csak végigkomponálta a két és fél órát. Kilencvenegy évesen. Lehet rá mindent mondani, hogy végigrabolta a klasszikus zene történetét pályája során, vagy bármit. De hogy van egy ember, aki ennyire bízik a szimfonikus zenekarban, aki tudja, hogy Arkhimédésztől a nácikig és a hatvanas évek végéig mindent ki lehet fejezni hegedűkkel és rézfúvókkal, és nemcsak bízik benne, de meg is csinálja, az előtt kalapot le. Vagy legalább Indiana Jones kalapját le.